már csak abból tudom, hogy milyen nap van, ahogy esténként kipattintom az aktuális gyógyszeremet. ezek szerint ma kedd volt. ma meg vasárnap. egyre megy. aztán reggel ébreszt a telefonom, sosem tudom, mi van. nem tudom, hol vagyok és újra nem tudom, milyen nap van, mert az átlag 4 órás alvás elég, hogy kiverje a fejemből az előző éjszaka megszerzett tudást. általában görcsöl a vádlim. éjszaka is sokszor felébredek rá. esélyes, hogy sosem derül ki, a platformos topán vagy a dehidratált életvitel a felelős érte.
addig dörgölöm a szemem, amíg ki nem tudom nyitni. abból, hogy mennyi maradék sminket kenek ilyenkor a kézfejemre, az is kiderül, tegnap mekkorát mulattam. aztán eltart még egy ideig azért, hogy beálljon a fókusz. lassan végigpörgetem, hogy munkanap van-e. jó eséllyel, igen. vagyis muszáj lesz erőszakkal szétpattintani a vádligörcstől már a mutatólábujjamra kattant hüvelyklábujjam perverz házasságát. nem engedelmeskednek azonnal, többször kell megfenyegetnem őket, hogy járóképes üzemmódba kerüljenek. közben Umára gondolok a Kill Billben "wiggle your big toe". eljutok a kávéfőzőig. intravénásan kéne a koffein, nyilván. de mást nem tehetek, ott állok ágyból kikelt, gyűrött és megviselt Éva kosztümben és megiszom úgy egy-két presszót meg egy lattét. nem mondom, hogy éhgyomorra, mert az este azért még ott lötyög benne.
na akkor ezzel elment a reggeli készülődésre szánt idő kétharmada. az előző éjszakai, lényegre törő vetkőzésből széthagyott cipőimen átbukdácsolok, a valahova lecsűrt bicikli villogómat végre kikapcsolom, majd tusolok és közben eltervezem, hogy nem bosszantom fel magam rajta, hogy "nincs egy rongyom se". az a sok szar, ami meg kidől már a szekrényből, egyértelműen használhatatlan. sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha végre lesüllyednék arra a szintre, amikor már nem gáz a tegnapi szettet újra felölteni. valahol ott van az ágy mellett.
a napszemüvegemet már az ajtón kilépéskor felveszem, úgy bénázom le a lépcsőházban. csókolom Piroska néni, üdvözlöm Géza bácsi. örülök, hogy nem fölfelé kell lépcsőznöm, mert rendszerint olyan fű szag terjeng a lépcsőházban, hogy mire felérek, fájó fejjel mosolygok. ha el nem felejtem, megnézem, vajon velem együtt ért-e haza a biciklim. csodák csodája, igen. az autó már magától eltalál bárhova. az irodában pedig kicsit morcosan megkezdem a napom. kábé fél órát böngészem a netpincért, a pizzákon gyorsan átpörgetve rábökök egy rém unalmas salátára. ha nem vagyok elég elővigyázatos, a három kávéra benyomom az Indexet is. ez általában szívmegállással fenyeget.
lenyomom a munkanapokat és ha szerencsém van, egyszer eljön a hétvége is. random, nyári hétvége. egyszer anélkül ficcentettem magamra a fürdőruhám, hogy kinéztem volna az ablakon, egyáltalán érdemes-e. könyvemet a kezembe veszem és pánikszerűen elhagyom a lakásbeli romokat. kiterítem a törölközőmet a nyugágyra, lefekszem, alibiből a szemem elé emelem az irodalmat és úgy egy órán keresztül olvasok egy mondatot. újra és újra. végülis arra ébredek eme tevékenységből, hogy pöttyen a keményfedélen a huszadik esőcsepp. nem mozdulok. illetve mégis kénytelen vagyok, mert csörög a telefonom.
halló. hasonlóan depressziós barátnőm kérdezi, mi van. semmi van. illetve az van, hogy mivel képtelen vagyok szembenézni a szobában gyűlő mosatlan bögrékkel, a földön szétdobált szennyes ruhákkal, a szárítón öt hete fonnyadó mosott ruhákkal, a bevetetlen és nagyon magányos ággyal, a porral, a szelektívbe szánt borosüvegekkel, valamint csak úgy amúgy is képtelen vagyok megmozdulni, ezért hát inkább fürdőruhában ázom a teraszon a nyugágyban. a lehető legempatikusabb válasz érkezik: ó, tudom, tudom, azok a kurva mosatlan bögrék...
... így ázott meg nálam a teraszon alaposan a parti nagy lajos.
