úgy készülök, hogy most már aztán tényleg ne legyen semmi. száz éves puma cipő, kinyúlt farmer, pulóver. könyörgöm, legyen csak egy átlag csütörtök este Ancsával fűszerezve. Ancsa melóból jött, csinos, blézeres és ízléses, mint mindig. úgy nézünk ki egymás mellett, mint akik véletlen kerültek össze. pedig nem, csak kb hét féle életünk van. a teljesség igénye nélkül: van, amikor kecskét fejünk vagy lószart lapátolunk, van, amikor összezuhanunk, van, amikor majd kicsattanunk és van olyan is, amikor nyaralunk.
sok éve történt, én éppen anorexiás voltam, Ancsa meg valami atom nehéz vizsgára készült. pont megfelelő volt tehát az alkalom, hogy lemenjünk a Balatonra. valószínűleg nem kellő körültekintéssel informáltam egyetlen támaszomat a bajban, hogy ez nem egy egy napos kirándulás lesz. ő strandtörülközőt hozott én meg öt napi budoárt. a vonaton eszméltünk erre a kis kommunikációs defektusra. amikor harmadik napja jött papucsban és ugyanabban a pólóban mindenhova, akkor vettünk neki a görög faluban 500-ért egy váltás szettet. na jó, mivel diákok voltunk, ezért csak egy váltás pólót kizárólag műszálból apró ezüst strasszokkal rajta: AMNESIA. ez volt, mindegy volt.
ma éppen az a nap van, amikor Ancsán nincs AMNESIA, én meg egy kicsit meg vagyok zuhanva. Kekszes alapozás után Akváriumba megyünk, de utálom, hogy ezt kell írnom a jó kis Gödör helyett. okés a koncert, bejön a basszgitáros. na ezt meg most vicces volt leírni. szóval basszus bejön a basszus, de azon kívül, hogy a szemébe révedek, nem teszek semmit. ma már tényleg nyugton maradok. na jó, nagy unszolásra kérek egy Jägert, na meg egy cidert.
persze a hely pánik szerűen kiürül a koncert után, holnap reggelig meg még bőven van időnk. hát elindulunk utunkon: Anker. még egy Jäger. rég nem látott barátnővel összefutok, kérdi lesz-e ma strigula, nem, nem lesz. nem tudom, mit keresünk, de nem ezt, ami itt van, menjünk tovább. szól valami zene, vannak valami külföldiek, semmi pikantéria. következő állomás: Telep.
azt meri állítani a pultnál két csaj, hogy már nincs kiszolgálás. ó dehogy nincs, figyeljél csak ide, hogy mennyire lesz. és tényleg, már csusszan is a harmadik Jäger. leülünk valami kerti székre valami kerti asztalhoz, aminél nagyon figyelni kell, hogy ne csússzon be két léc közé a kis pohárka, amiből még ki lehet könyörögni három cseppet, ami a húzó után maradt benne. meg kell becsülni minden értéket. a Jäger meg amúgy is gyógyszer.
a nyarat tervezgetjük, én rendkívül púpos háttal görnyedek, amikor a semmiből előugrik egy faszi meg egy korsó sör. aszondja a faszi, hogy a mi társaságunkban szeretne utánajárni annak a korsónak, ha erre felhatalmazást kap. mielőtt Ancsa kinyithatná a száját és elzavarhatná a csávókámat, én már hellyel is kínálom. beszélgetés kezdődik, biztosan érzem, hogy faszikánk Ancsa miatt ült le, kivonom magam a társalgásból. ki is megyek a mosdóba, kicsit várok, hangolódjanak csak, ahogy kell. az ember úgy kinézetre egyébként rendben van, lehet olyan 40-es, őszes, magas, nem pocakos. szerintem a stílusa is rendben van, lazán leküldte magát oda a székre a két csajhoz, kap egy piros pontot.
mire a mosdóból visszaérek, már tüzet kell oltanom, Ancsánál kiakadt a mérő, amikor az úriember beközölte, hogy festő és Zadarban van vitorlása. Zadar szar. meg amúgy is, ki hiszi el. biztos vitorlázni sem tud. Ancsa még nem tudja, hogy tök mindegy, mit mondanak, csak bólogatni kell. megy a verbális ping-pong erről a Zadar dologról, hogy most szar-e vagy sem, amikor mindenki belátja, jobb lesz, ha csendesebb vizekre evezünk. megkérdezi a faszi, mivel foglalkozunk. Ancsa műkörmös, én fodrász vagyok. na a faszi tudja, hogy erre is csak bólogatni kell. megérkezik a festő haverja is, sárga orkánkabátban. lehet, hogy ő tényleg vitorlázik? mindenki együtt bólogat.
viszont tényleg bezárnak, kimegyünk a térre, de annyira élvezzük egymás intellektusát, hogy még ácsorgunk ott egy darabig. Ancsa a sárga kabátossal, én a festő óriással. kérdezi, hogy tényleg műkörmösfodrászok vagyunk-e. nem kezdek bele, hogy ez miért hangzik sokkal jobban, mint a kategorikus imperatívusz doktora. műkörmösök vagyunk, azt' kész. na de hogy hívnak. sehogy. na de tényleg. figyelj, az van, hogy van egy blogom, olvasd el ott, hogy miért nem mondom meg a nevemet. ok. beírja a telefonjába, hogy strigula. szóval lehet, hogy most ezt olvassa. (akkor üzenem, hogy jól éreztük magunkat és Ancsa szerint jófej a haverja, én pedig nem vagyok dühös, amiért azzal hívott fel, hogy én ki vagyok és miért adtam meg neki a telefonszámom.)
miről írok a blogon, kérdezi. arról, hogy mindenki házas. ő nem házas. good to know. adjam meg a számom. nem adom, mert minek. de azért adjam meg. beírja strigulához. mindketten tudjuk, hogy nem hív fel. nem is értem ezt tényleg, hogy minek. ó jajj szegény fejem, mi lesz belőlem ebben a városban? arra viszont egyáltalán nem gondoltam, hogy csávók néha azért nem hívnak fel, mert elfelejtik, hogy találkoztak valakivel. na a festőnk ilyen.
megyünk tovább: GMK. csacsogunk meg Jägerezünk, de ott is, mintha ciánoztak volna. egyszer csak bejön egy muksóka. helyes. megnéz, visszanézek. csacsogunk Ancsával tovább. hátat fordít a szép szemű muksóka. hatalmas deltája van. "Ancsa mennem kell, ugye érzed?". mit érzi? tudja. menjek csak. hozzak-e neki szeszt, á már nem kell. beállok a delta mellé a pulthoz és rendelek. fröccsöt (Oh God Why?). odaszólok, delta veszi a lapot. menjünk ki cigizni. ok, csak lejelentem magam Ancsánál.
"Ancsa, kimegyünk cigizni". ő csóválja a fejét és mosolyog: ez gyors volt. kimegyünk, kérdezem, mi az a sebhely a fején. delta nem szeretne erről beszélni. mit keres itt ma este? csak látogatóban van. debreceni egyébként. majd három mondat múlva kiderül, mi a sebhely. hát ő ketrecharcos. ketrecharcos, zseniális! ekkor jön ki Ancsa és hozza a táskámat, meg a kabátomat, hogy akkor menne. én meg nem tudok melyik szememmel morzézni, hogy ez egy debreceni ketrecharcos. óriási.
beszélgetünk. strigula meg a ketrecharcos. értelmes, érzékeny, jóra való gyerek. nem csak egy delta. de én nem tudok befogadni ennyi szar után semmi mást, csak deltákat. én tegnapelőtt szakítottam Ryan Goslinggal. nekem vége a világnak. szóval meddő a dolog. majd zárnak. hívok egy taxit. ne hívjak, de már hívtam. mondjam le, nem. adjam meg a számom és mondjam meg a nevem. jajj, istenem. megadom, hazamegyek. bedőlök az ágyba. öt órán keresztül nem ébredek fel az ismétlőre állított sms hangra, amiben azt kérdezi, miért nem tetszett nekem?
másnap még 3 sms, bejelölés fácsén, stb. tényleg rendes gyerek ez a debreceni ketrecharcos.
milyen strigula jöhet még?
