Amikor már éppen azt hitted, hogy igen, de nem

itt vagyunk az éjszakában hárman. a gyerek, a Tivi, meg én. szerencsére a gyereket pont elkaptam, amikor a székről az asztal sarka felé zuhant, az apja meg kint dohányzott. jézusom, egy gyerek. mega para lesz. Tivi aszondja, most már ideje lenne a gyereket lefektetni, de könyörög, várjam meg addig itt a krimóban. őőő. elemezzük csak: üljek az idült alkoholista cimboráiddal, a pultossal és a tulajjal szemközt egy fél órácskát, akik egyszerűen nem tudnak máshogy nézni, mint azzal a tekintettel a fejükön, hogy "meg leszel... hálálva", amíg te idegesen mesét olvasol? hát ne már. de légyszi légyszi légyszi, nagyon fontos lenne, hogy még együtt lehessünk. hát jó. igazából az eső is eleredt, akkor várok.

jó meleg eső van, és iszonyúan zuhog. a gyerek bent alszik. ne ébresszük fel a nagyon fontos megbeszélendőinkkel, inkább álljunk ki a teraszra ruhátlanul ázni. na mit akarsz mondani Tivi? hát azt, hogy mióta megkérdeztem, azóta marja őt, hogy el kell mondja az igazat a könyvekkel kapcsolatban. milyen könyvekkel? hát hogy hol vannak a könyvei. mert hogy akkor ő arra a 8 dobozra mutatott, de igazából nem mindben könyvek vannak. de én ne nézzem őt vidéki bunkónak, nagyon szépen kéri. de micsoda dolog ez, hogy én semmi mást nem mondtam a lakására. ne haragudj Tivi. (WTF?) de ő elhiszi, hogy egy bölcsészhez képest egy senki, ő nem érhet fel hozzám könyvekben, de másban talán igen, csak adjak neki időt. ő mégis csak azt gondolta, hogy vagyok az idézem "bringás alter picsa, aki megjelent az éjszakában tütüben, bár gyanakodhatott volna, hisz a bringás alter picsák nem hordanak tütüt". jó Tivi, kapsz időt. én nem úgy gondoltam azt a könyves dolgot, hogy mutasd be a diplomád, hanem úgy, hogy ugye neked is megvan A piszkos tizenkettő?

én neki nagyon fontos vagyok, és neki nagyon sokat jelent, hogy én mindig ilyen megértő vagyok. oké. akkor haza is mennék, mert a gyereked még mindig 2 méterre alszik tőlünk. ne menjek, bár menjek, mert ha az anyja megtudja, hogy találkozott velem, akkor úgyis bosszút fog rajtam állni. majd azt mondja, a biciklizést a gyerek csak álmodta.

szép napok közelednek, már érzem. csak eljött az idő, hogy Tivi elutazott, de előtte három dolgot ígért meg: elvisz egy Michelin csillagos vacsorára, elvisz egy jó japán étterembe, és bemutatna a kanos haverjainak, akik azt gondolják, menő dolog ilyen kis pipiket hajtani. oké, I am looking forward to it. de valahogy hazajön és sehogy sem akaródzik jelentkezni neki. na mondjuk, amíg kint volt, sem serénykedett. de hát no para, egy ilyen korú ember már nem a telefonján lóg, biztos fontos meetingjei vannak, meg úgy egyáltalán, a külföld az mindig egy másik időszámítás. nem pörgök rá a dologra. és oké, biztos nagyon fáradt az utazástól, hát felhívom én, hogy mizu. ja, nincsen semmi, már egy napja itthon van igazából. ja?! hát akkor anyád. na de mindegy, erre se pörögjünk rá, biztos csak vissza akart zökkenni.

hát akkor, ha nem ajánlgatod a különböző már megígért programok vouchereinek beváltását, akkor tudod, mit? hetek óta egy jó lecsóra vágyom. összedobok egyet meg valami kis tortát, gyere át vacsizni. hát jó. terülj terülj asztalkám nálam a teraszon, mire megérkezik a nagy király. csak a boros poharakat nem raktam ki, mert nem tudtam, milyen bort hoz. finom vöröset hozott, ez három éve volt aranyérmes a Challenge International du Vin-en. hát akkor vedd le hozzá a vöröses poharakat plíz. erre cipőben átgyalogol a szőnyegemen és Tivi, az éttermes leveszi a kóstoló poharakat. hm. valamit biztos jobban tud, mint mások. az evőeszközöket is megkérem, hogy rakja szét. berakja a villát is, a kést is a jobb oldalra. kipattintja a bort, tölt, jó nagyokat kortyol, majd aszondja, ő nem híve a dugóval való buziskodásnak. oké, azt látom.

két órája üldögélünk ebben az édenkertben, ami a lakásom és a teraszom, még egy kurva szót nem mondott. megkockáztatva, hogy nem vág vissza a könyves üggyel, megkérdem, hogy tetszik neki a kuckóm. aszondja, fasza, de azért ő már olyan lakásokat látott, hogy ihajj. és akkor példákat is mond. jézusom, ez az ember mekkora köcsög. na mindegy, biztos csak gyerekeskedik, emelkedjünk felül ezen. is.

arról aztán már nem is beszélve, hogy a barátaim előtt rendszeresen iszonyú kellemetlen helyzetbe hozott. mert hogy nem nagyon akaródzott neki bemutatkozni. biztos mindegyiknek sok a könyve. viszont amikor éppen elég részeg volt hozzá, akkor nagyon örült nekem és ezt hajlandó volt kifejezni is. na hát én ezért csináltam ezt az egészet. hogy néha, még ha részegen is, még ha egy köcsög is, de mondja azt valaki, hogy örül nekem.

de sajnos egy ilyen korú embernek nem csak a frusztrációja óriási, hanem az egymást megnyomorító vita-rutinja is. szóval adódott az este, amikor én, a vérmes Strigula a gyomorszájba, bordaközé és agyalapba vágott alázásai után felhúzott szemöldökkel tátogtam, mint amikor Somló Tamás készül nekifutni egy összetett mondatnak. én nem futottam neki.

ezt aztán már tényleg ki kellett pihenni strigula

Tivivel beülünk egy ősmagyar gyros tálra még a strandon, mégse rögtön a nászutas lakosztály kibérlésével kezdjük egymás megismerését. még a gyros előtt azonban jön a fekete leves. egészen pontosan 16 évvel idősebb nálam Tivi és kábé ugyanennyivel fiatalabb nálam a gyereke. oké, értelmezzük csak ezt az apró részletet: nekem konkrétan a 10 deka sütőtökös répapüré volt a napi adagom anyu ölében, amikor neki azonos mennyiségű khmkóla volt a betevője valahol Marseille-ben. rendben, értem. két elvált feleség, az egyik üldözési mániás és naponta 70-szer hívja, ő a gyermeke anyja, still HTB. rendben, értem. az elkövetkezendő 3 hétben egy olyan nap nem lesz, amikor ő is ráér és én is. rendben, vettem.

hát akkor én elbúcsúznék a haveroktól plusz összekapkodnám a cuccaim, feltalálja addig magát köztük? persze. srácok, ez itt Tivi. szia Tivi. szevasztok, Tivi vagyok. majd leült a 30 másnapos huszonéves közé ez az ember, aki olyan mint Gianni és Magnum keveréke és alaposan kikérdezte őket, hogy milyen drogot használtak tegnap, hogy még mindig a saját nyálukban alszanak a nyugágyban fejjel lefelé. és persze azt is ismertette, hogy amikor ő azt használta, akkor hol és mi történt vele.

akkor hát ha minden részletet tisztáztunk, menjünk, nézzünk utána annak a vityillónak, amit beígértél apukám. azért előbb megállunk egy kicsit romantikázni Sajkodban, ahol rádöbbenünk, hogy átúszás, meg bor hetek, meg minden egyéb van éppen Füreden, szóval jobban járunk, ha a Club Tihanyban húzzuk meg magunkat. a két pár flip-flop benyomul hát a kicsit megkopott, de magát még mindig luxusnak tituláló ojjektumba és szobát kér. aszondják van csóró lakosztály, van a közepes meg van a legfelső emeleti, panorámás, légkondis. utóbbira bólint rá a majdnem apám korabeli csávóm és egy kicsit feljebb túrja a RayBant a fején, miközben másik kezével engem sem rest biztatni tomportájékon. a kis párosunk persze a recepciósoknak nem újdonság, szemrebbenés nélkül konstatálják ahogy a bejelentkező papírok kitöltésénél kiderül, mennyire jól is ismerjük egymást:

- mi is a neved?
- Strigula
- hogy is írod?
- ES TÉ ER...
- mikor is születtél?
- előtted 16 évvel

najó, költsünk el egy romantikus vacsit Tihanyban gyertyafénnyel. persze azért köss bele a pincérbe, fitogtasd, hogy elmúltál már negyven és nem jössz zavarba egy kis jelenetrendezéstől, csak mert nem 7 fokos a pezsgő, hanem 9 így a kinti 42-ben. végül vonuljunk vissza a lakosztályunkba, ahol aztán teret adhatunk a frusztrációk kiáradásának. a kilátás szép, a lakosztály jó, de hát a teljesítménykényszer nagy úr. nem baj apukám, ne stresszelj, lesz ez még jobb is. tudod, én még fiatal vagyok, kivárom.

aztán másnap mindenki ment dolgára, én a huszonévesekhez, ő a negyvenpluszosokhoz. este aztán persze hív, hogy ha befejeztem a tóparti mulatozást és visszaértem a városba, ugyan átmegyek-e mégis. mert ez a 3 hét szünet most elég trének érződik, amit kényszerűen tartanunk kell, hisz nem nagyon érünk rá egymásra. hát éppenséggel átmehetek. ok, lesz bor.

megérkezem, ajtót nyit neglizsében, aszondja, nézzek körül, neki még le kell tusolnia. fullos belvárosi pecó. ízléses, férfias, csak minden négyzetméterre esik egy eldobált gyerek játék, semmi baj, nem nézek a földre és átlépek minden "gondon". a telefon persze csörög, miközben tusol. nyilván a gyerek anyja az. a nők érzik az ilyet. vajon felvegyem? :D muhaha. inkább nézelődöm még. tetszik, amit látok, de amikor kilép a fürdőből, mint Jack Nicholson a Lesz ez még így se-ben, mégis csak felteszek egy kérdést: hol vannak a könyveid? arcizma sem rezzen: abban a 8 dobozban ott a sarokban. oké, akkor sajnos ebből nem tudok következtetni milyen ember lehet ez itt, aki már a kanapén bontja a bort.

na aztán nem soká hazabiciklizem, nem vagyok jó az ottalvásban, de előtte még meghallgatom, hogy én milyen csodálatos vagyok, mennyivel hamarabb meggyógyítottam, mint a pszichológusa. hát ennek örülök, de engem ki fog meggyógyítani? na mindegy, akkor most már tényleg pá 3 hétre.

de pár nap múlva ismét csöng a telefonom, mégis csak rám ér, és mégis csak miharabb látni szeretne. hát hol vagy Tivi? hát a gyerekkel a strandon, de hamarosan a kocsmában lesz, ahol találkoztunk, már hívott taxit. miért? nem ülsz be az autódba vizes fürdőgatyában vagy nem fér be a bömbibe a gumi kacsa? ja, nem azért. csak éppen beivott. ja, hogy úgy, a gyerekkel a strandon...

na mindegy, megjelenek a kocsmánál pár óra múlva. lehet vagy este 10. de hát itt van egy gyerek. jézusom, itt van egy gyerek! jézusom, ez a gyerek ez jön és felmászik a biciklimre. és az apja bemutat neki. gyerekem, ez a néni itt a Strigula néni. szia néni. szia gyerek. elviszel egy körre? háááát. de mielőtt kimondanám, hogy félek a gyerekektől, az apja már meg is ígéri neki. hát így esett, hogy egy gyerekkel a csomagtartómon kerekeztem a budapesti éjszakában este 10-kor, miközben az azt kérdezte tőlem, hogy ezt elmesélheti-e az anyukájának, hogy "kapaszkodva-biciklizett".

mi lesz ebből strigula

nekem mindent megér a nehezen megszerzett nyugalmam. amúgy is rendkívül rosszul érzem magam a bőrömben, átlag másfél órámba kerül, míg ki tudok lépni az utcára. amikor hazamenekülök, akkor meg az a rengeteg felpróbált és elvetett, elszomorító ruha vár csak az ágyamon megrovó bizonyítékként: na tessék, beleadtál apait, anyait, aztán minek. így inkább ki sem mozdulok. ne legyenek sztorik, ne legyenek strigulák.

de Juci azt mondja, ugyan nézzek már le csak egy kora esti happeningre, aztán hazamenekülhetek a paplan alá. oké, elígérkezem és két órát töltök a kiábrándító készülődéssel. az eredmény a szokásos, bőven túllövök a célon: kificc, felpush, mindezt feldobva egy biciklire. így ijesztgetem rendre a turistákat a hídon átkarikázva. a legnagyobb problémát mindig a lelakatolás jelenti. mert az már nem szexi stuff. ha guggolok, az látszik ki, ha hajolok, abba látnak be. szóval nagyvonalúan túl kell lendülni a bénázáson és ha végre kattan a lakat, nem körbenézni, hogy ezt vajon kinyomta fel a youtube-ra. elérem a destination point-ot és rárepülök Jucira. nincs már a Mikában alaposan begyakorolt hatásos entré, igazából itt sem vagyok. repül egy fröccs, mert hogy a nyugalmamhoz az is hozzá tartozik, hogy már semmi Jameson. de Juci aszondja, neki jelenése van a szomszédban, mert hogy ott vár a kábé óvodás korú lovagja. na ezt meg kell néznem, repül még vagy három fröccs, aztán továbbkísérem a következő helyre.

sok sok csávó áll kinn az utcán és már messziről kiszúrják kopogó cipőinket, drei wetter taft hajdobálásunkat és a feltankolt bájital hatására belőlünk kitóduló feromonokat. a sokból az egyik csávó felkiált, "na mi van Juci, hoztál erősítést?" mire Juci: "Igen Tivi, őt neked hoztam" dzsízösz, semmi ilyenről nem volt szó, Juci, ne már, tudod, a nyugalmam. inkább körülményesen lekötöm a bringát, hogy mindenki azonnal elfelejtsen, de Jucinak ott esik le, hogy állítólag mi "perfect match" leszünk. hát szerintem nem. engem mindenki csak hagyjon békén. de persze jól esik azért a játszmákat nyomni és ez a csávó meg tök szórakoztató. játszmázásban nagyon király vagyok ám. ezek a körök marhára mennek. csak sajnos semmi egyéb, ami ezután következik. mondjuk egyértelműen idősebb nálam kábé egy huszassal, de hát nem mindegy? amikor rákérdez, kábé tízzel alásaccolom, ne kókadjon, és rendeljen csak nekem jószívvel egy következő fröccsöt. továbbiakban meg úgy sem vesszük komolyan egymást.

a fröccs megérkezik, és valami irgalmatlanul, ihatatlanul szar. ezután a bő félév után, ami a hátam mögött van, én tényleg minden vagyok, csak nagyságos asszony nem. sőt, ittam én anno a Rege Presszóban 72-ér' nagyfröccsöt, tequilát nájlon zacskóból és sangriát langymelegen. általában csak a cél volt a fontos, nem az odavezető út, de ezt azért mégsem. a fröcssöt köszönöm, nem kérem és tkp haza is mennék. de Tivi nem hagyja. nyomul, udvarol, fejenáll, csak maradjak. de belőlem kijön az őszinte: "de hát Tivi, szar a szesz, minek maradjak?". óó, csak ennyi a probléma? hát akkor ő azonnal idevarázsol két üveg finoman behűtött, díjnyertes francia bort. hát mondom apukám, sok mindent hallottam és láttam már, de ilyen borocskák nem repülnek alacsonyan itt a budapesti éjszakában. de neki éttermei vannak, adjak 5 percet, itt lesz minden, amire vágyom. hát öt perc belefér, mutasd mid van.

5 perc múlva megáll egy taxi, a sofőr kinyújt két, a párától gyöngyőző palackot, sőt a nagyfőnök utasítására még a trafikba is beugrott cigit venni nekünk. nice. na varázsoljál csak apukám, ez tetszik. az egyik bor gyorsan elpattan, a műsor szórakoztató, de én mégis inkább hazamennék. na következik akkor minden, ami ilyenkor szokásos. ő itt lakik nem messze, csak ugorjak fel beszélgetni, egy ujjal sem fog hozzám érni. blabla. de végülis a Puch kosarába berakja a másik üveget, ami konkrétan többet érhet, mint az egész bringa, és azt mondja, azt majd legközelebb együtt isszuk meg valahol máshol. okéé, na ez az, amit már nem hiszek el. de tényleg. jó, akkor hívjál fel. jó.

na hát nincs kedvem tovább folytatni ezt a beszélgetést, a lábamat a gázra teszem és röhögve elkerekezem, miközben hátradobom, hogy "el sem kérted a számom". de meglepő válasz érkezik: "nem kell elkérnem ahhoz a számod, hogy holnap csörögjön a telefonod". nofene.

meglepő módon másnap nem csöng a telefonom, de még meglepőbb módon harmadnap igen.
- haló?
- haló Tivi vagyok.
- heló Tivi.
- elmegyünk strandra aztán meg a Halkakasba?
- hát én már kint vagyok a strandon Balcsin
- ó. holnap nem érek rá, de holnapután?
- holnapután én nem érek rá. de azután talán.
- azután nekem nem jó. akkor mi lenne, ha autóba ülnék és másfél óra múlva felszednélek a strandon, kivennénk egy házat Füreden és ott vacsiznánk egyet?
- őőő, a lángosos és a vizibiciklis között fekszem rózsaszín törölközőn.
- megyek.

és jött. két óra múlva kiszállt a lesötétített BMW-ből a RayBan-es csávó és strandgatyában a lángosos előtt engem keresett. én behúzott hassal fekszem és talán egy fél órája már nem veszek levegőt. hogy lehet úgy felállni egy strandtörölközőről, hogy egyenes marad a derekam(hájam)? helló Tivi. helló bébi.

öreg strigula

már csak abból tudom, hogy milyen nap van, ahogy esténként kipattintom az aktuális gyógyszeremet. ezek szerint ma kedd volt. ma meg vasárnap. egyre megy. aztán reggel ébreszt a telefonom, sosem tudom, mi van. nem tudom, hol vagyok és újra nem tudom, milyen nap van, mert az átlag 4 órás alvás elég, hogy kiverje a fejemből az előző éjszaka megszerzett tudást. általában görcsöl a vádlim. éjszaka is sokszor felébredek rá. esélyes, hogy sosem derül ki, a platformos topán vagy a dehidratált életvitel a felelős érte.

addig dörgölöm a szemem, amíg ki nem tudom nyitni. abból, hogy mennyi maradék sminket kenek ilyenkor a kézfejemre, az is kiderül, tegnap mekkorát mulattam. aztán eltart még egy ideig azért, hogy beálljon a fókusz. lassan végigpörgetem, hogy munkanap van-e. jó eséllyel, igen. vagyis muszáj lesz erőszakkal szétpattintani a vádligörcstől már a mutatólábujjamra kattant hüvelyklábujjam perverz házasságát. nem engedelmeskednek azonnal, többször kell megfenyegetnem őket, hogy járóképes üzemmódba kerüljenek. közben Umára gondolok a Kill Billben "wiggle your big toe". eljutok a kávéfőzőig. intravénásan kéne a koffein, nyilván. de mást nem tehetek, ott állok ágyból kikelt, gyűrött és megviselt Éva kosztümben és megiszom úgy egy-két presszót meg egy lattét. nem mondom, hogy éhgyomorra, mert az este azért még ott lötyög benne.

na akkor ezzel elment a reggeli készülődésre szánt idő kétharmada. az előző éjszakai, lényegre törő vetkőzésből széthagyott cipőimen átbukdácsolok, a valahova lecsűrt bicikli villogómat végre kikapcsolom, majd tusolok és közben eltervezem, hogy nem bosszantom fel magam rajta, hogy "nincs egy rongyom se". az a sok szar, ami meg kidől már a szekrényből, egyértelműen használhatatlan. sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha végre lesüllyednék arra a szintre, amikor már nem gáz a tegnapi szettet újra felölteni. valahol ott van az ágy mellett.

a napszemüvegemet már az ajtón kilépéskor felveszem, úgy bénázom le a lépcsőházban. csókolom Piroska néni, üdvözlöm Géza bácsi. örülök, hogy nem fölfelé kell lépcsőznöm, mert rendszerint olyan fű szag terjeng a lépcsőházban, hogy mire felérek, fájó fejjel mosolygok. ha el nem felejtem, megnézem, vajon velem együtt ért-e haza a biciklim. csodák csodája, igen. az autó már magától eltalál bárhova. az irodában pedig kicsit morcosan megkezdem a napom. kábé fél órát böngészem a netpincért, a pizzákon gyorsan átpörgetve rábökök egy rém unalmas salátára. ha nem vagyok elég elővigyázatos, a három kávéra benyomom az Indexet is. ez általában szívmegállással fenyeget.

lenyomom a munkanapokat és ha szerencsém van, egyszer eljön a hétvége is. random, nyári hétvége. egyszer anélkül ficcentettem magamra a fürdőruhám, hogy kinéztem volna az ablakon, egyáltalán érdemes-e. könyvemet a kezembe veszem és pánikszerűen elhagyom a lakásbeli romokat. kiterítem a törölközőmet a nyugágyra, lefekszem, alibiből a szemem elé emelem az irodalmat és úgy egy órán keresztül olvasok egy mondatot. újra és újra. végülis arra ébredek eme tevékenységből, hogy pöttyen a keményfedélen a huszadik esőcsepp. nem mozdulok. illetve mégis kénytelen vagyok, mert csörög a telefonom.

halló. hasonlóan depressziós barátnőm kérdezi, mi van. semmi van. illetve az van, hogy mivel képtelen vagyok szembenézni a szobában gyűlő mosatlan bögrékkel, a földön szétdobált szennyes ruhákkal, a szárítón öt hete fonnyadó mosott ruhákkal, a bevetetlen és nagyon magányos ággyal, a porral, a szelektívbe szánt borosüvegekkel, valamint csak úgy amúgy is képtelen vagyok megmozdulni, ezért hát inkább fürdőruhában ázom a teraszon a nyugágyban. a lehető legempatikusabb válasz érkezik: ó, tudom, tudom, azok a kurva mosatlan bögrék...

... így ázott meg nálam a teraszon alaposan a parti nagy lajos.

az a fura, hogy azt hinnéd, hogy egyszer behúzol egy strigulát, "oszt jónapot", de nem. ezek basszus újra és újra visszatérnek. hónapok teltek el azóta, hogy szárba szökkent a szerelmem Jamesonnal, de az a fickó még mindig kísért. néhány hete autókázom hazafelé, megállok a zebránál, és maga Jameson sétál át előttem, itt még abban reménykedem, hogy az a tekintetet, amiben mutatkozik valami értelem, azt csak én haluzom be és nem létezik, hogy ez a fickó engem megismert. engem soha senki nem ismer meg. barna vagyok és úgy amúgy is semmi különös, engem nem jegyeznek meg. gimnazista évfolyamtársaimnak 14 éve folyamatosan be kell mutatkoznom, minden egyes elkefélt házibulin: "szia, micike vagyok és 6 évig egy iskolába jártunk, legutóbb pedig két hete találkoztunk anyádat".

de könnyen lehet, hogy karrierem indulásának azon a tanulságos estjén tényleg annyira beégettem magam, hogy ez a csávó soha nem fog elfelejteni, ugyanis amikor a Kuplungban görnyedek jóbarátom, Jameson felett, hónapokkal a kínos eset után, akkor biz' ez a csávó ismét elsétál mellettem, (meg)mosolyog és leül a nádszál vékony, semmi különös csaja mellé, majd boldogan lesmárolja. bennem pedig egy sóhaj mellett vérré és zsírrá válik Jameson. most már nem 34-es, rosszabb napokon 36-os ruhát hordok, mint akkor.

ahol nem égettem be magam, na azok persze nem emlékeznek rám, ahogy Mr. Florida sem, aki úgy látszik még sem ment el a tengeren túlra aranyat ásni, valami éppen derenghet neki, amikor ráköszönök egy vállalhatatlan nyári estén a kisemmeremmondani Holdudvarban. köszönés helyett ő inkább zavarodottan belebugyborékol az életmentő, hajnali dögburgerbe.

aztán olyan is volt, hogy egy biciklin ketten, országos cimborámmal, a leghűségesebb Ancsával tekerünk a cityben. illetve én tekerek és az Erzsébet téri aprócska kereszteződés pirosán szinuszosan átkarikázva, hajnal háromkor boldogan ordítom a kimeredt rendőröknek, hogy "ég a zsír", Ancsa pedig próbálja a küllők közé nem beakasztani lesütött tekintetét, miközben izzadtan kapaszkodik a spaniferes csomagtartóba. egyszer csak ellenséget észlelek, tehát odaszólok a rutinos rókának: "Ancsa, balra ne nézz!" Ancsa tehát azonnal elnéz balra és kibuggyan belőle az óbazmeg. hát igen, Laci és a haverja áll ottan és legalább annyira merednek, mint a rendőrök. nincs mit tenni, gázt adok, a dinamo pedig felvisít, mit nekünk még egy piros. a fiúk ekkor ébrednek és szólnak utánunk, de mega szexin csak annyit kiáltunk hátra, "bocs, de most nagyon fontos sietésünk van", és kettővel, büszkén elhagyjuk a helyszínt.

Inges csávó Ryan Gosling, aki keddenként szeret találkozni a Szatyorban, csak annyiban kísért, hogy néha, amikor nagytakarítok (3 évente), akkor a másnap reggel nálam hagyott telefonszáma a legmeglepőbb helyekről felbukkan és könyörög, hogy dobjam ki, de nekem jöhet a szöges ágy is napégette kreolbőrrel, nem dobom ki, erős vagyok és hülye. néha, amikor vasárnap hajnalonként elbiciklizem az ablaka alatt, a szívem beinteget neki és a csajának, aki minden bizonnyal éppen reggelit készít neki. vagy nem.

és persze előkerült az Unalom is. Nanával kavarunk az éjszakában, majd valami kósza ötlettől vezérelve felhív, hogy ne a Gödörhöz menjünk, hanem a Romkertbe. hát úgysincs már lejjebb, menjünk a Romkertbe, onnan legalább hamar hazaérek,  mert 2 perc alatt fog elfogyni a pénzem, mert hányok az emberektől és a popszakmától és mert 2 méterre lakom tőle. az öltözetem mondjuk predesztinál arra, hogy ezen a patinás helyen nyugodtan haldokoljak egy kicsit ma este, hisz nem nagyon van rajtam ruha, vagyis a tömeg láthatatlan része lehetek. éppen kikérem a vodkaszódát, amikor a társaságból valakinek elhagyja a száját: jön az Unalom. úúú bazmeg pultos fiú, pultos fiú héjj, kérnék szépen ebbe még két vodkát és külön egy Jamesont, köszönöm szépen. 4 percem van, hogy lazára igyam magam.

na várjunk, túrjunk csak le mélyen ebben a praktikus női retikülben, kell ott még valami pénz legyen, ebből is kérek szépen egy vodkát magába'. még van 1 percem. sajnos a szemkontaktust már nem bírom felvenni senkivel, hogy elegánsan meghivathassam a dekoltázsomat egy utolsó körre, így marad a B verzió, kiveszem a mellettem álló kezéből, amije van és lehörpölöm. megérkezik az Unalom, félig zavart puszipuszi, aztán egy óra ignorancia. nem, nem nézek oda. látom, hogy stíröl, de nem nézek oda. odanézek hogy a fene enné meg, végem van. hisz úgyis tudom, hogy én soha nem lehetek kozmetikus. nem telik bele sok idő, már a biciklin csorgunk hazafelé menet. annyira nem tudom, hogy mi van, hogy nekimegyek hátulról és megkérdezem: veled mi van? és még így sem lettem kozmetikus...

visszapattanó strigulák

gépész alpakka Béla smseire a következő napokban nem akaródzik válaszolni, de sajnos a sors nem olyan kegyes hozzám, hogy ezzel valóban annyiban is maradhat a lámúr. történt ugyanis, hogy elmentem "randizni" egy nálam egy fejjel alacsonyabb, semmi különös fiúval az Ankerbe. veri fémösz randi helyszín, repesve várom, hogy ilyen kultúr körülmények közé vigyen végre valaki. magamtól soha nem mennék oda. óóó talán egy pali, aki tényleg a tenyerén fog hordozni. na nem. egyszerűen azért megyek el ezzel a fószerrel bárhova is, mert valaki azt kamuzta róla, hogy ő azt kamuzta, hogy kéne neki egy barátnő. kész, a nyakába is ugrottam, amikor elindult a bjutiful frencsip, vagyis vagányan bejelölt a facebookon és megkérdezte, hogy meg-e adom a telefonszámom és találkozunk-e valamikor.

meg-e adtam és lapostalpú cipőben valamint szerény fiúkat nem elrettentő öltözetben, mégis a lehetőségekhez mérten kívánatosan díszelegtem hát Mr. Unalom mellett az Ankerben, amikor is megjelent Béla. ó jeee. reménykedem, hogy elég lesz a "jajj, hát szia, hát jajj, bocsi, hogy nem válaszoltam, csak annyi minden összejött mostanában" - miközben szemmel verem. de nem, semmi nem elég. Béla begőzölt és Ákos után szabadon a zászlajára tűzte: induljon a banzáj. szóval fogja a fröccsét, leteszi az asztalunkra és bemutatkozik Mr. Unalomnak én meg érzem, hogy ezt most itt lenyomja, mint a bélyeget. megfagy a vér az ereimben, hogy ez mennyire kínos, de már érzem a remegést is az ujjbegyeimben, ahogy ezt a feledhetetlen élményt majd ide bepötyöghetem.

Béla nem szarral gurigázik, azonnal benyomja hogy ő az atomerőmű főatyaúristene, aki nélkül baszki Magyarországon nem hasadhat atom. Mr. Unalom megteszi nekem azt a szívességet, hogy nem néz rám kérdően, mégis mi a kurvaélet történik itt. ezt azzal tudom viszonozni neki, hogy kézen fogom, és ha már Béla nem akar odébb állni, akkor elvonszolom onnan magamat és az unalmas lovagot és valami olcsó indokkal én bontom fel a meghitt hármas frigyet.

valahogy így kezdődött egy unalmasan nyugalmasnak látszódó kapcsolatom egy remek emberrel, aki eleinte a csillagot is, aztán már a minimumot se villantotta. ott kellett volna a fejébe húznom a három kiló rostélyost, amit 15 óra munka után a fejemen átesve krumpli krokettel és hagymakarikával szolgáltam fel neki, amikor megérkezett és csörgött a telefonja, amelyben a fülem hallatára letagadott valami cimbora előtt, majd beközölte, hogy egyébként is az anyja rostélyosa az egyeduralkodó, holnap este pedig mulatni menne, ahova engem köszöni, nem vár. okéééé akkor három nagylevegő és görcsös kapaszkodás az asztalba.

végülis nem dobtam ki a cuccait a negyedikről, ahogyan az már nálam egyféle szokás, hanem inkább csináltam neki reggelire császár morzsát. mert én ilyen jó vagyok. ugye. és gondoltam, meginterjúvolom, mihez lenne kedve ezen a csodálatos szombati napsütéses napon. hát ő leginkább elmenne az Ikeába és aztán otthon összeszerelné, amit ott vesz. aha. ez egy igazán romantikus programnak látszik, pláne úgy, hogy este nem tart igényt a szolgálataimra, vasárnap meg majd ébred, amikor ébred.

akkor menjél az Ikeába apukám. ha lehet, akkor szolgáltasd is fel magad smörgas húsgombócnak, te főnyeremény. nyakamba veszem hát a várost egyedül, pontosabban a kis biciklimmel és kiszellőztetem a kis fejem. aztán SOS jeleket küldök a megbízható barátnőknek, hogy találjunk erre a viselkedésre magyarázatot. mivel egyik sem akarja azt mondani, hogy ezt a csávót, hiába ígérte meg, hogy elvisz az Alpokba hegyikecskét lesni, akkor sem érdekled igazán, ezért inkább azt mondják, hogy minden bizonnyal az én viselkedésemben van a hiba, biztos túlságosan meg akartam őt fojtani a smarnival, aminek az lett az eredménye, hogy inkább felvásárolja az Ikeát, aztán a haverjaival a szabadság édes ízét belehányják a praktikus és olcsó fiókokba.

néhányszor aztán még hívogat az este folyamán, de mint később kiderül, nem azért, hogy összeegyeztethessük, hogy ki, hova megy, hanem azért, hogy véletlenül se menjünk egy helyre. másnap meg jön a "beszélnünk kéne" óje. és igen, az úristen lecsap, amikor Mr. Unalom a szemembe mondja, ő bizony elhagy engem egy kozmetikusért. pedig milyen vicces este is volt az, amikor Ancsával kitaláltuk, hogy ő fodrásznak én meg kozmetikusnak adom ki magam. hát akkor menjél, és becsukom az ajtót.

ilyenkor sose tudom, hogy őt csukom ki, vagy magamat be, de hogy egy füst alatt minden el legyen intézve, kiveszem a hűtőből és kiöntöm a laktóz mentes tejet a vécébe, amit az emberemnek vettem, nehogy belepiruljon egy kis hasgörcsbe, beteszek valami szarban fetrengős számot és nekilátok az egy cigi - egy pohár viszki - egy szelet tepertőkrémes kenyér örökké folytatható láncolatába, majd búcsúzóul belebaszom a kukába a külhonból ajándékba hozott giccses hűtőmágnest, aminek giccs ide vagy oda, nem mágnesezhető hűtajtó ide vagy oda, valaha nagyon örültem.

két érdekes dolog azért volt az Unalomban. az egyik az, hogy a 200 négyzetméteres kúrókérójának 50 négyzetméteres gránit fürdőszobájában nem kevesebb, mint 30 féle tusfürdő volt fellelhető. ugyanennyi változatos színű, illatú, típusú és hatékonyágú sampon, 5 féle fogkrém, csak úgy, mint arckrém, stb. nem akarom megérteni. a másik bűbájos történet az volt, amikor bringáztunk haza hozzám valahonnan a cityből, és ő sört kívánt, így hát vásároltunk neki és beletettük a bringakosárkámba. de hát Budapest ugye csodálatosan akadálymentesített, így a százötvenedik padkáról leugratás után a Clark Adam téren egyszer csak szökőkútként tört ki az egyikből a nemes maláta. én pedig a fehér pólómban és szoknyámban, japán túristák paparazzi kameráinak kereszttüzében áztam az arany nektárban és prezentáltam a nyáresti vizespóló versenyt a sight seeing tour különszámaként.

sikítottam a nevetéstől még akkor is, amikor ezzel egy időben a kerekem is leeresztett, a lovag pedig eredménytelenül próbálta az felpumpálni, miközben szitkozódva fenyegetett, hogy vesz már nekem egy normális biciklit, mert ez egy kalap szar, de én tudtam, hogy nekem sok mindennél értékesebb ez a szar, hisz a megboldogult exem ajándéka.

miért is nem vagyok én tényleg kozmetikus strigula

Marco azóta is rendületlenül írja válaszra nem találó angolasz smseit. de én mással vagyok elfoglalva. például Bélával, aki a gödörnél szólított le. éppen csak annyi ideje voltam a helyszínen, hogy egyik lábamat átvethettem a másikon, és még nem is amolyan Sharon Stone-osan, csak úgy másnaposan. leül mellém és aszondja, ő Béla és bizonyára emlékszem rá, az Ákos koncerten találkoztunk. nem tudom megőrizni méltóságomat, amikor Ákos neve hallatán permetként kizúdul szájfényes ajkaim közül a drága vodkaszóda az ő alpakka zakójára. hát Bélám, honnan tudtad, hogy Ákos nekem is a legnagyobb kedvencem? ő Béla. ő mindent tud. oké, ebben meg is nyugszom, és próbálok nem ránézni a haverjára, aki rózsaszín selyemingéhez ma épp filc cowboy kalapot vett fel.

úszunk tovább ezen a nyilvánvalóan-egyetlen-közös-pontunk-sincsen- beszélgetésen, hisz aki Ákossal csajozik, az nekem nem leendő pasi, hanem isten számba megy. megérkezik Ancsa is, és látja, nagyot hibázott, amikor 5 percet késett, én már az alpakka és a cowboy gyűrűjében tündöklöm. nagyot sóhajtva leül és felveszi az engem mindig elnéző figyelemmel kísérő mosolyát. sajnos annyira bele vagyok feledkezve alpakka Béla baromságaiba, hogy csak foszlányokat hallhatok ki Ancsa és a cowboy beszélgetéséből. ez a remek szerzet csak Ancsa "nagy unszolására" hajlandó bevallani tisztes polgári foglalkozását. vagyis hogy ő péniszmodell. a kalpag pedig azért, hogy ne ismerjék meg a rajongói? aha. tehát vagy pöcsfej vagy, vagy mi nem értjük a logikát, mosolygunk rá már ketten éterien.

Béla ezt nem tűrheti, azonnal vissza kell kerüljön a figyelem középpontjába, és elkezd a számomért könyörögni. ejj dehogy adom meg, hagyjon már ezzel. mióta Chandlertől tudom, hogy a férfiak csak azért kérik el a számunkat,  mert egyszerűbb azt mondani, hogy addmegaszámod, mint hogy hellósziajóléreztemmagam, azóta már ezt a játékot köszönöm, nem játszom. de Béla nem tágít, az alpakkán is átizzad csak hallhassa a titkos kódot. jó, gondolom egyszerűbb lesz akkor, ha megadnom neki. de persze nem az igazit. viszont rutinos, megcsörget. "jajj, a vége nem 7 hanem 4 hihihi".

végre elköszönünk és tudom, hogy Ancsának ismét nagyon sokkal tartozom, alpakka barátomra többet nem is gondolunk. az este a szokásos módon folytatódik. a holnap viszont meglepő fordulatot vesz, csörög a telefonom. Béla az. Béla randira hív. ezt tényleg elképesztőnek tartom és csak azért mondok igent, hogy megkérdezzem, ugyan miért hív fel, amikor annyira flegma voltam vele, amennyire egy másnapos sharon-tól lehetséges, hamis számot adtam meg és leköptem az alpakka öltönyét.

eljön a randi napja és bizony felteszem a kérdést, amit lassan a testemre tetováltathatnék: MINEK? őszinte választ ad: abból, ahogy megadtam neki a számom, annyira sugárzott, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy felhív-e, hogy ez érdekessé tett engem az ő szemében. ájvé. akkor köszönöm, a kérdésemre megkaptam a választ, én mennék is. de persze lelkesen tartóztat: melegszendvicset rendel és félszáraz bort, valamint magáról kezd el regélni. az atomerőmű főgépészét tisztelhetem szerény, ma már kordbársony nadrágos személyében.

végülis nem rossz edzés ez, gyakorlom a mosolyogva hallgatást. egyszer talán elérek olyan magasságokba, ahol ezt sportként űzhetem, mert nem lesz más dolgom, mint a sarokban helyes szobanövényként állni. mindennél jobban szeretnék szobanövény lenni. de tényleg. szeretném örömmel kortyolni a félszárazat a sonkás-sajtos számban tartott darabkái mellé.

emberünk csókot követel ha már ennyi mindent megtett, de én taxit hívok és reménykedem, hogy egyszer még ki tudom fehéríteni a fogamat a díjnyertes rubinvörös valamilyen irányú megemésztése után.

vonzó, ha leszarnak strigula

úgy döntöttem, mesélek még egy kicsit Mark Darcyról és barátairól...

Darcy igazából Marco Darcy, mert digó a lelkem. Minyonban tehát összespanoltunk és másnapra fürdőzésre invitált a Szecskába. én nőies nemet mondtam: "lehet, hogy elmegyek". de úgy látszik, nem akarta érteni a célzást, mert másnap hív. nyilván nem fogok emberek között fürdőruhában megjelenni. hát mit gondol ez, miből vagyok én? photoshopból? ráadásul, ha közfürdőre gondolok, azonnal kis limfocitákat vizualizálok, ahogy a vízben ficánkolnak. wáhh. csak hív, egyre hív. nem veszem fel. akkor ír. rámenős, hisz olasz. megyek-e?

megint nemet mondok: "a holnap jobb LEHET". másnap is hív, valamikor délután. a telefonomból kicsorduló könnycseppjeire ébredek. na jó, akkor itt megint megszólal bennem az országimázs alarm, és visszaírok neki őszintén: most keltem, de adjon meg egy esti időpontot és egy helyet, ahova eltalál és odamegyek érte.

úgy még magyar férfi nem jelent a Clark Adam téren nyolckor egy esernyő alatt, mint ez az olasz, garbós, mákos tészta hajú félisten. jesszus, én nem is emlékeztem rá, hogy ez ennyire jó csávó. ó de boldog voltam, talán ez mégsem lesz rettenetesen kínos annak ellenére sem, hogy tök másnaposan csak félig kenem az olasz C típusú nyelvvizsga szóbelijét, és hogy csöpög valami retek is az égből. autóval mentem és rendkívül fantáziadúsan felvittem a Citadellára.

ott aztán beindult a római romantika, hagy fényképezzen le, hagy beszéljen nekem a legutóbbi olvasmányáról. hát ne fényképezzél, hát meséljél. valami utazás a lelkem közepe felé EZO könyv "kötelezők röviden" változatába kezd, én alig állok a lábamon. itt ténfergek egy olasz ezo csávóval, akire ráborult egy üveg Bvlgari Aqua, a legsablonosabb helyen evör, csak hogy kis hazánkról jó képet fessek. minek? minek?

na jó, akkor én berekeszteném a gyűlést... éhes-e? igen éhes. én éhes vagyok-e? nem, én nem vagyok éhes. akkor nem akar étterembe menni, akkor menjünk fel inkább hozzám, hogy megmutassa a kedvenc számát a BUDDHA BAR-tól!! dio mio. mutasd, ha ezt akarod, te kis rámenős.

na de történt a héten, hogy a lépcsőházunkba berepült két barom galamb és bizony ott is maradt. mert befelé mindig könnyebb, mint kifelé. ezt régóta tudjuk. de hát fostak a galambok a szó szoros és átvitt értelmében, és amikor hazaértem, mindig nagy röpködésbe kezdek, hogy most aztán megfőzöm őket vacsorára. a digó orvvadásztól meg gondolom duplán féltek a nyomorultak. átverekedjünk magunkat ezen a pikáns problémán és belekezdünk a Buddha Barba. (amit persze amolyan olaszosan csak "budabár"-nak ejtünk ma este).

én nagyon udvariasan bólogatok, hogy ez az arab-keleti-latin etno muzsika egyveleg a legjobb, amit egész életemben hallottam, így aztán lelkesedésemet érzékelve táncra perdít és tangó alapórákat ad nekem úgy éjfél körül, az 5 négyzetméteres kéjlakomban. na de aztán a lényegre, hogy is fogalmazzak, "tehetség hiányában" nem kerül sor, így még mindig országimázs-udvariasan elkezdem hazatessékelni. de ő itt akar magából hagyni egy darabot. jézusom, bárcsak tudnád, hogy erre egyáltalán nincs szükség, hiszen hamarosan a manapság legdivatosabb írásos műfaj nevezetes fórumán úgyis keresztre foglak feszíteni...

de ő azért hagyni akar magából valamit, így hát lekapja a piros, napoleonos pólóját, hogy jegyezzem meg, ő bizony Napo reinkarnációja. ő maga a csoda. hát oké, de a csodákba is bele lehet fáradni, menjél már. csak elindul, esernyőjét a küszöbön kipattintva, repdeső galambokkal a feje fölött halad lefelé a lépcsőházban. hisz normális ember fél a szartól.

mosolyogva becsukom az ajtót és két hét múlva teregetem ki a piros mosással együtt Napoleont a fregolira...
na mondjuk nem tudtam elsőre, hogy hogy kerül oda...

buddhanapoleongalamb strigula

na. péntek este van. mi legyen ma? végülis szép idő van, legyen egy kis alapozás a Gödörnél Nanával. mostanában úgy látszik, figyelek az est-kezdeti jelekre: Aligváromból kapom a fröcsit... boldogan le is csorog néhány kör, de kábé a negyediknél úgy érzem, hogy ejj, nincs is olyan jó idő, menjünk inkább zárt helyre. de kedv úgy igazából semmihez sincsen. így heti 5 bulival per este 3-5 helyen, érthetetlen módon, de kezd minden unalmassá válni. legyen a jól bevált GMK, Juci úgy is ott vár, bár aszondja, punnyadt a buli. na nézzünk utána annak a punnyadásnak.

odaérek és mit látok? Juci már valakivel izzadt flörtöt tol a pultvégen. ejjha, hát én itt félre lettem informálva. itt nem csak hogy egy leheletnyi punnyadás nincs, de egy rakat gyönyörűség jön meg megy mindenfele. Juci aszondja, kinézett nekem már valakit. fehér inges again. huh, ma inkább nem. de mire kinyitnám a szám, hogy miért nem a szürke pólósra gondol, addigra a szürke pólós már éterien mosolyog és nyújtja át a kezét a pohár halmokon, hogy bemutatkozzon. ő Traian. hogy a kicsoda? Traian from Bucharest. áhhá, nice to meet you és már hátat is fordítok, mert annyi felé kell figyeljek, plusz reménykedem, hogy hátha van ebben a tetves budapesti éjszakában valaki, aki valóban egy városban él velem.

na ott van akkor a kék alpakka zakós tornacipős, meg egy csomó vigyori, és jéééézusom, itt van a zadari festő is. azonnal lebukom a pult mögé. ezt nem akarom!! basszus, de hogy lehet úgy hesszelni, hogy ha nem merek felnézni? na mindegy, tudtam, hogy elérkezik az a perc, amikor nem lehetek már nyugodt, bárhova is sodor a mámoros éjszaka. na jó, mindegy, jó lesz ez, max nem nézek arra. vagyis nézek inkább a románra, aki még mindig totál mozdulatlanul ül és rám mosolyog.

végre oda merészkedik jönni hozzám, pedig már éppen megállapítottuk Jucival, hogy a szemezésekből a legtöbbször nem lesz semmi. beszélgetünk kicsit, végülis rendben van az ürge. de akkor Nana szólít A-ból B-be, így aztán megyek. de nem vagyok elég elővigyázatos, elkap a festő haverja. továbbra is sárga orkánkabátban nyomja. és mondja a nevem: strigula, ugye? áááá de kínos, mondom neki, majd azt, hogy nem-nem, nem strigula. és a nyakamat behúzva, továbbrohanok, szóval most már az egész hely hallja, ahogy utánam kiált: biztos nem strigulaaaa? huh. erre azért nem számítottam.

viszont valahogyan ugyanezen az útvonalon vissza kell majd iszkolnom Jucihoz, mert ott maradt a kabátom. ügyesen megoldom, de már nagyon várt a román. kokettálunk kicsit, kérdem, ki ő? erre ad egy névjegyet, titulus, email, telefonszám. a kezembe helyezte a sorsát. farzsebbe süllyesztem, pedig az áll rajta: manager. tipródunk tovább, mikor ismét Nana invitál ki cigizni. én egy ideje azt nem küldöm, de megyek, mert itt már éppen egy Duna parti (and again!!) sight seeingre lenne a román kíváncsi. mondom neki, hogy ahhoz még túl korán van, megnyugszik, hogy nem túl késő. és ígérem, hogy 5 perc és brb.

de ott cigizéshez asszisztálván egyszer csak bekattan: mi a jó életet csináljak én itt a továbbiakban? semmit. hol kezdjem el magyarázni, hogy az a baj, hogy román? de nem úgy baj, ahogy ezt először érteni lehet, hanem úgy, hogy nem egy tér-idő kontinuumban vagyunk. szeretnék legalább egy helyen élni azzal, akivel akárcsak ki tudja mi lesz... írok Jucinak, hogy leléptünk, a románokat meg direkt nem invitáltuk. mindent ért, átkotrunk a 400-ba, oda már biztos nem talál el egy fél román se. ellenben negyedszer is találkozom Éden Mátéval, szinte már szokásos ez...

hát itt sem az igazi a dáridó, szóval tovább Mikába. áhh, ebből se lesz arcon pörgés, kéne valami éles váltás, Nana aszondja, legyen a Minyon. pföjjj. legyen a Minyon. sor nincs, az ajtónálló meg helyes, így beszagolunk. azt a rohadt mindenit, hogy itt milyen válogatott kis bagázs gyűlt össze, nem hiszek a szememnek. mindenki itt ragadt, aki elmúlt legalább 50 éves és teljesen vállalhatatlan alkonyat előtt, így aztán ezen a rettenetesen felszínes piacon tökéletesen esélytelen a boldogulásra. vagy aki csak egy éjszakát tölt patinás városunkban és vonattal meg szép élményekkel majd megy is haza hajnalban. meg szerencsétlen félreinformált külföldiek.

hát ez remek mulatságnak ígérkezik, szóval húzzunk innen, de nagyon gyorsan, vagy toljunk valami szeszt, de nagyon drágán. legyen a második. aztán lötyögjünk az emészthetetlen muzsikára és jééé. egy gyönyörűség áll a majomparádé szélén. hát ő ki lehet? annyira jól néz ki, hogy rá kellett volna jönnöm, ő nem is lehet igazi. ő egy ufó. nézeget, visszanézegetek, de sajnos erre a spanja kezd el még jobban nézegetni. epic. oda is jön hozzánk. a span, nem ám a Mark Darcy. és igen, itt volt a kutya elásva, ők olaszok. remek, hát akkor ma este már tényleg éljenek a nemzetközi kapcsolatok.

na de ezt a helyzetet most már tényleg ki kéne egyenesíteni, megkérdem a spant, hogy a Mark Darcyt miért hagyta hátra, de a kérdés költői, odaintem közben magunkhoz. na akkor Mark elmondja, hogy igazából a spannak nem is én tetszem, hanem Nana, szóval nem érti, miért csak hozzám jutott el, de ugye ez nekem nem probléma. dehogy probléma Darcykám, bízzuk csak rá a gyereket a Nanára, ja, az nem fog menni, mert őt meg már valami feka hip-hop arc kergeti. na egy kicsit csevegünk, bedobom minden olasz tudásom, ami ahhoz éppen elég, hogy számot kérjen és másnapra a Szecskába invitáljon egy kártya kiteregetős randira. a számom megadom, rutinos, megcsörget. és Nanával, telefonban az olasz számával, farzsebben a román névjegykártyájával elhagyom a süllyedő hajót.

multikulti strigula

amikor megérkeztem Olgához és beütöttem a kapuhívót: 69, már tudtam, hogy ez egy kemény este lesz. lassan órák óta csapatjuk be a fejünkbe a minőségi nedűket, de mivel szilárd elhatározás a "hat után nem eszünk", így kaját senki nem hozott. szóval a gátlások feloldása után annak kell nekiesnünk, ami van, mondjuk a Ferrero Rochenak. az híresen jó a borra. sebaj, a lényeg, hogy kalória legyen. lassan viszont el kell dönteni, merre kerekedjen az este. de mindenkinek másfelé van érdekeltsége.

megállapodunk az Ötkertben, ami a többieknek oké, én pedig csak azért tudom visszafojtani a hányingerem a gondolatától, mert ott kis eséllyel botlom nem régiben begyűjtött ismerősbe (értsd: strigulába). legyen hát az Ötkert, a taxiban pedig imádkozzunk, hogy ne legyen sor, ha már a VIP spanok basztak válaszolni a puncsolós-bejuttatós sms-einkre. sor van, viszont rutin is van, így a három kilométert lefaragjuk 2 centire, és kis felháborodást okozva beállunk legelölre.

még ilyen pozícióból is várni kell, hogy verné meg az isten ezt a helyet, de a retikülben közben zümmög valami sms. kikotorászom a telóm, miközben Ancsa próbál megóvni attól, hogy a várakozás okozta feszültségemnek köszönhetően ki ne dobjanak a helyről mielőtt egyáltalán illegál bejuthatnék. mert hogy nem tudtam a szekusokkal nem megosztani azt a kényelmetlenséget, amit az ácsorgás ilyen állapotban okozott nekem. szóval az sms Ancsa legnagyobb örömére eltereli a figyelmemet és befogja a számat: Igor írt! hogy franciásan írva a Creole-ban van.

hát válaszoltam neki, hogy én meg in da nébörhúd vagyok. szóval pár perc nem telt bele, már masírozott is felém Igor, a nagy, a tökéletes. de mivel százezer ember közül azonnal azért nem szúrta ki elhanyagolható termetem, így megráztam a kolompot és ordítottam: Igoooooor! húúúhúúúú. azt hiszem, ezen már a szekusok és a tolakodásunknak áldozatául esett sorbanállók is csak röhögni tudtak. Igor ma meggy piros ingben volt, még mindig törte az orosz-francia-angolt, de fuksszal felszerelkezve megkérdezte: do you like me or not?

of course I do, of course I do. Ancsa itt térdből picit megrogyott, és ha jól emlékszem, a kezemet morzsolta nagy erővel. majd amikor látta, hogy egy borválogatás beszél belőlem, egyszerűen inkább csak hátat fordított és nagyot sóhajtott. na Igor lekoccolt, mi meg végre beférkőztünk erre a példa nélküli szórakozóhelyre. asszem, amíg a ruhatárig eljutottunk, olyan hetvenen jöttek nekem és még a kabát raktározás is kettőötven, így Ancsa belém táplált talán egy vodka shotot, majd beperdültünk a tánctérre.

épp a rég nem látott sorstárssal igyekeztem felvenni a kontaktust, amikor valaki khm, a hátamra tapadt és nem tágított. óó, puszi, puszi, hogy vagy. hát hogy vagyok, úgy vagyok, hogy azt hiszem, valaki rátapadt a hátamra. és hiába nem teszek arra utaló magatartást, hogy maradjon, lehet, hogy orrba kell vágjam ahhoz, hogy kapcsoljon. ok, orrba vágom, megérti, elmegy.

akkor jön a török válogatott, mindenki kacsint és nyomják az igazi Tarkant, sikidim sikidim, egész addig vagyunk barátok, amíg ki nem verik a kezemből a piát, majd egy sorry nélkül hátat nem fordítanak. gyülemlik a feszkó, de örök megmentőm ismét elrángat és magyaráz a mély levegőről. oké, de hát ez mégis csak kibírhatatlan, Zsuzsi, mutasd az utat!

Zsuzsi eleinte azzal próbál lerázni, hogy ez itt a kert, válogassak csak. de valahogy nem megy, szóval tovább pusholom, hogy mondja meg a frankót. akkor aszondja látott itt az előbb valakit, aki bejövős lenne, de volt ez már vagy húsz perce, szóval várjak türelmesen. na ez az, ami nem megy. úgy általában se, alkonyat után meg végképp nem. akkor Olga ura mondja, hogy valamelyik bokorban Ryan Goslingot látta. odamegyek az elsőhöz: somebody told me, you were Ryan Gosling. korrekt válasz érkezik: hö? hát elismétlem. eztán már meggyőző válasz érkezik: no, I'm not.

hmm. micsoda vérbő ember. táncolunk tovább a törött üvegeken. Zsuzsiiii, hol van a bejövős? Zsuzsi megunja, random csávóra rámutat: ott! és biztosra megy, fehér inges. ajajj, odamegyek és ismét eredeti szöveggel indítok: do you speak Hungarian? (a logikát a kérdés mögött magam sem találom). végre értelmezhető válasz érkezik: igen, beszélek. remek, ennyi kezdetnek elég is lesz. táncolunk, bondingolunk, vagyis vásárol nekem szeszt. annyira jól megy az ismerkedés, hogy nekiszegezem a kérdést az elmúlt hónapok tapasztalataiból kiindulva: van csajod? aszondja, nincs. de most már nem állhatok le. tovább faggatom: akkor hol a bibi? őszintén válaszol: májusban költözöm Floridába. oké, dekódolom ennek a jelentését és kihozom az estéből a lehető legtöbbet. aztán mikor kérdezi, hogy láthat-e még. nemmel felelek. már a taxival hazafelé tartok, amikor Igor hív, hol vagyok, most jutott be. vagyis ő nem tolakodott, hanem három órát sorakozott.

Florida strigula

hihetetlen fejfájásom van még délután is a tegnapi ketrecharctól, így biztos vagyok benne, hogy ma nem iszom. tényleg nem. menjünk inkább moziba. nézzünk meg a Titanicon egy minősíthetetlen, felfoghatatlan, kritikán aluli lefejezős-szeánszos-megöngyilkolós filmet egy amolyan csajos estén. csak hogy jó legyen. persze mi szórakozni bármin bírunk, így a hangosan sercegő fülhallgatón, amit, mivel azzal vagyunk elfoglalva, hogy vinnyogva röhögjünk, percekig nem tudunk kikapcsolni. de szemünket eltakarva röhögünk a fej nélkül rángatózó szerencsétlen tetemen, és azon is, ahogy Juci tök véletlen kinézi magának az egyik nagyon régi exem.

viszont az esélytelen, hogy ezután le tudjunk feküdni aludni, szóval benézünk a city-be. mondjuk a Mikába. na jó, a Mika Kertbe. én áfonyalevet kérek, csak keményen. kicsit ténfergünk a szitáló esőben a vendégeket zaklató fakabátok között, akik nem tudni, mit keresnek itt. majd bónuszként megjelenik a váci, kávés, anti-randis emberem is, ami már elég ok ahhoz, hogy sikítva eltiplizzünk a 400-ba.

naivan pislogva odébb tolunk pár embert a pulttól és kívánatosan felmászunk két bárszékre. lógatjuk a lábunkat és mozizunk. no way, hogy ennek a perfekt felhozatalnak rázzunk egy kicsit is. kérjünk inkább még egy áfonyalevet. nézni viszont bőven van mit. az olyan 210 magas bányarémet, akinek két foga hiányzik, ezért aztán duplán riszál. vagy a hölgyeményt, aki gondosan tölti bele a borába a kólát, hiába a talpas pohár. aztán a barátnőjét, a rózsaszín muffot, aki a szemüvegest hülyíti, miközben néha úgy sikít, hogy minden pultosnak kiesik a kezéből a pohár és még a zenét is lehúzzák, hogy ki halt meg. aztán ott volt a cseh anyós is a menyével meg a kisfiával, akiket oly' kevéssé kontrollál, hogy a nászútjuk után most még ebbe a balkáni kocsmába is elkísérte őket.

és a sarokban díszeleg még egy válogatott társaság is: valami törpe méretű tibeti szerzetes, az ő orosz (de ha nem orosz, akkor szerb) testőre, Igor, valamint két arab üzlettárs és egy svéd bróker. Igornak ki van hajtva a zakójából az inggallérja és hatalmas a fuksza. nem sokára odajönnek a pulthoz, így Igorral azonnal meg is van a szemkontakt, majd koccintunk vele a távolból, és Jucival persze közben rihegünk-röhögünk meg mosolygunk, mint a vadalma.

aztán tovább csodálkozunk Adam-en, a brit atomtudóson, meg a torony méretű hölgyeményen, aki olyan szerelmes a melléig látó toronyőrbe, hogy zavarában a hiányzó fogai helyén keresztül szürcsöli be a fejébe a szerelem italát, a rumkólát. a rózsaszín már a szemüvegessel smárol, de két perc múlva egy random szőkének táncol, a VBK meg éppen az újraegyesítésért serénykedve a kopasz románhoz dörgölőzik. megérkezik a haverjával a göndör zselés latin lover is, aztán az acélos bakancsos, 30 kilós, copfos, csillámporos domina is.

lefordulunk a székről gyönyörünkben és kínunkban, mert ez a helyzet tényleg komoly. nyilván rosszindulatú béna picsáknak nézünk ki, akik órák óta hiába árulják a petrezselymet, egy szerencsétlen félnótás sem viszi őket táncba, de jelenleg ezzel nem tudunk foglalkozni, csak az örömkönnyeinktől elfolyt sminkünk törölgetésével. na jó, azért van, amivel mégis van idő foglalkozni, ugyanis Igorék indulni készülnek, persze lelépés előtt azért ránk néznek. szándékom szerint, bye-bye-t intek az orosz-szerbnek, Juci szerint "gyere csak ide"-t.

Igor így aztán nyilván nem indul el, hanem fölém magasodik és elkezdi nyomatni a magabiztos, de mégsem nagyképű szöveget. udvarias és férfias, szóval teljesen készen vagyunk, hiába a kihajtott ing, a fuksz és a karika fülbevaló aranyból (!!). Igor fantasztikus. azt állítja magáról, hogy párizsi és évek óta itt lakik, most pedig a haverjait (a tibetit, a svédet, stb-t), kalauzolja az éjszakában. Igort persze nem Igornak hívják, hanem ékes farancia neve van és tüneményes akcentusa. addig-addig magyaráz nekünk, amíg már visszajönnek a haverjai, hogy most akkor mi van, mennek-e vagy sem. befogja azzal a szájukat, hogy megmutatja, merre vannak a megfűzendő szőkék és kész, már le is van rendezve az ügy.

Igor szeme, mint a gomb, olyan fekete. foglalkozása szerint pedig gyrosozó és internet café tulajdonos. véletlenül sem pénzt mos. csak olyan helyekre szeret járni, ahol nincsenek külföldiek (??), például valahova a Keletihez (??). Igor annyira káprázatos, hogy a színre lépő Éden Máténak sem tudunk eléggé örülni, pedig ígéretes ismeretség lenne az is. de sokkal inkább el vagyunk bűvölve attól az ízléstelen ingtől, ami nyilván három millió EURO volt, de senki más nem vehetné fel, csak a gyrosos. aki aztán számot kér, de hát ugye kizárt, hogy egy maffiózónak csak úgy megadjuk, szóval én kérem el az övét.

megbeszéljük a see you soon-t, aztán nehéz szívvel útjára engedjük új szerelmünket. majd arra leszünk figyelmesek, hogy két érintetlen ital sorakozik előttünk, aminek nincs gazdája. visszapörgetjük az eseményeket és rájövünk, hogy ezeket az a két lelkes úriember szánta nekünk, akik Igor előtt még mellettünk ácsorogtak, de aztán valószínűleg a fuksz láttára olyan gyorsan elinaltak, hogy még a kidobott pénzt sem mérlegelték. nem tesszük magunkévá a nedűket, mert lehet, hogy a bosszú gina benne vár, bár nem valószínű abból következtetve, ahogy ezt a lovagias helyzetet menedzselték.

és akkor itt valami bekattant a csávóknak, elmúlt 3 óra, most már dűlőre kell vinni a dolgokat, úgy jöttek, hogy néha egymás mögött álltak sorban. ha az elsőnek nem jön be a szöveg, akkor majd próbálkozom én, aztán én, aztán én. de a végcélig senki nem jut el, hiába mutatnak bemutatkozó táncot, úgy érezzük magunkat, mint a Puzsér a Csillag Születikben. ezt nem hisszük el. kiindulva az elmúlt néhány hónapból, nyilván mindegyiknek otthon van a csaja vagy a felesége vagy a faszija. nyilván elkérnék a számunk, vagy nem, aztán arra se emlékeznének, hogy valaha találkoztunk, esetleg bejelölnének fácsén, aztán néha lájkolnának és eddig jutnánk. nem ez a tuti, na. nem jutunk sehova, na. nyilván nem jól csináljuk, ha a cél nem az, ahova vezethet ez az egész, ez is világos. viszont lassan kezd szórakoztatóbb lenni ez a kiüresítő, pultnál üldögélő létmód, mint a "minden hétre egy halál" remény-kudarc dialektika.

hazabiciklizem kivételesen józanon, bár az esőben sárvédő és első vagy hátsó világítás nélkül továbbra is neccesen, aztán úgy döntök, szórakozzunk tovább: ráírok Igorra. félig értelmezhető francia-angol-magyar válasz jön, melynek legékesebb gyöngyszemei: "i am going home hello was nice to see u soon" vagy a "kel hazi bulli". ezen fél óráig röhögve, végülis 5 órakor mosolyogva alszom el, hiába írja aztán, hogy vannak nála french borok és sajtok.

ez volt az orosz-francia strigula

úgy készülök, hogy most már aztán tényleg ne legyen semmi. száz éves puma cipő, kinyúlt farmer, pulóver. könyörgöm, legyen csak egy átlag csütörtök este Ancsával fűszerezve. Ancsa melóból jött, csinos, blézeres és ízléses, mint mindig. úgy nézünk ki egymás mellett, mint akik véletlen kerültek össze. pedig nem, csak kb hét féle életünk van. a teljesség igénye nélkül: van, amikor kecskét fejünk vagy lószart lapátolunk, van, amikor összezuhanunk, van, amikor majd kicsattanunk és van olyan is, amikor nyaralunk.

sok éve történt, én éppen anorexiás voltam, Ancsa meg valami atom nehéz vizsgára készült. pont megfelelő volt tehát az alkalom, hogy lemenjünk a Balatonra. valószínűleg nem kellő körültekintéssel informáltam egyetlen támaszomat a bajban, hogy ez nem egy egy napos kirándulás lesz. ő strandtörülközőt hozott én meg öt napi budoárt. a vonaton eszméltünk erre a kis kommunikációs defektusra. amikor harmadik napja jött papucsban és ugyanabban a pólóban mindenhova, akkor vettünk neki a görög faluban 500-ért egy váltás szettet. na jó, mivel diákok voltunk, ezért csak egy váltás pólót kizárólag műszálból apró ezüst strasszokkal rajta: AMNESIA. ez volt, mindegy volt.

ma éppen az a nap van, amikor Ancsán nincs AMNESIA, én meg egy kicsit meg vagyok zuhanva. Kekszes alapozás után Akváriumba megyünk, de utálom, hogy ezt kell írnom a jó kis Gödör helyett. okés a koncert, bejön a basszgitáros. na ezt meg most vicces volt leírni. szóval basszus bejön a basszus, de azon kívül, hogy a szemébe révedek, nem teszek semmit. ma már tényleg nyugton maradok. na jó, nagy unszolásra kérek egy Jägert, na meg egy cidert.

persze a hely pánik szerűen kiürül a koncert után, holnap reggelig meg még bőven van időnk. hát elindulunk utunkon: Anker. még egy Jäger. rég nem látott barátnővel összefutok, kérdi lesz-e ma strigula, nem, nem lesz. nem tudom, mit keresünk, de nem ezt, ami itt van, menjünk tovább. szól valami zene, vannak valami külföldiek, semmi pikantéria. következő állomás: Telep.

azt meri állítani a pultnál két csaj, hogy már nincs kiszolgálás. ó dehogy nincs, figyeljél csak ide, hogy mennyire lesz. és tényleg, már csusszan is a harmadik Jäger. leülünk valami kerti székre valami kerti asztalhoz, aminél nagyon figyelni kell, hogy ne csússzon be két léc közé a kis pohárka, amiből még ki lehet könyörögni három cseppet, ami a húzó után maradt benne. meg kell becsülni minden értéket. a Jäger meg amúgy is gyógyszer.

a nyarat tervezgetjük, én rendkívül púpos háttal görnyedek, amikor a semmiből előugrik egy faszi meg egy korsó sör. aszondja a faszi, hogy a mi társaságunkban szeretne utánajárni annak a korsónak, ha erre felhatalmazást kap. mielőtt Ancsa kinyithatná a száját és elzavarhatná a csávókámat, én már hellyel is kínálom. beszélgetés kezdődik, biztosan érzem, hogy faszikánk Ancsa miatt ült le, kivonom magam a társalgásból. ki is megyek a mosdóba, kicsit várok, hangolódjanak csak, ahogy kell. az ember úgy kinézetre egyébként rendben van, lehet olyan 40-es, őszes, magas, nem pocakos. szerintem a stílusa is rendben van, lazán leküldte magát oda a székre a két csajhoz, kap egy piros pontot.

mire a mosdóból visszaérek, már tüzet kell oltanom, Ancsánál kiakadt a mérő, amikor az úriember beközölte, hogy festő és Zadarban van vitorlása. Zadar szar. meg amúgy is, ki hiszi el. biztos vitorlázni sem tud. Ancsa még nem tudja, hogy tök mindegy, mit mondanak, csak bólogatni kell. megy a verbális ping-pong erről a Zadar dologról, hogy most szar-e vagy sem, amikor mindenki belátja, jobb lesz, ha csendesebb vizekre evezünk. megkérdezi a faszi, mivel foglalkozunk. Ancsa műkörmös, én fodrász vagyok. na a faszi tudja, hogy erre is csak bólogatni kell. megérkezik a festő haverja is, sárga orkánkabátban. lehet, hogy ő tényleg vitorlázik? mindenki együtt bólogat.

viszont tényleg bezárnak, kimegyünk a térre, de annyira élvezzük egymás intellektusát, hogy még ácsorgunk ott egy darabig. Ancsa a sárga kabátossal, én a festő óriással. kérdezi, hogy tényleg műkörmösfodrászok vagyunk-e. nem kezdek bele, hogy ez miért hangzik sokkal jobban, mint a kategorikus imperatívusz doktora. műkörmösök vagyunk, azt' kész. na de hogy hívnak. sehogy. na de tényleg. figyelj, az van, hogy van egy blogom, olvasd el ott, hogy miért nem mondom meg a nevemet. ok. beírja a telefonjába, hogy strigula. szóval lehet, hogy most ezt olvassa. (akkor üzenem, hogy jól éreztük magunkat és Ancsa szerint jófej a haverja, én pedig nem vagyok dühös, amiért azzal hívott fel, hogy én ki vagyok és miért adtam meg neki a telefonszámom.)

miről írok a blogon, kérdezi. arról, hogy mindenki házas. ő nem házas. good to know. adjam meg a számom. nem adom, mert minek. de azért adjam meg. beírja strigulához. mindketten tudjuk, hogy nem hív fel. nem is értem ezt tényleg, hogy minek. ó jajj szegény fejem, mi lesz belőlem ebben a városban? arra viszont egyáltalán nem gondoltam, hogy csávók néha azért nem hívnak fel, mert elfelejtik, hogy találkoztak valakivel. na a festőnk ilyen.

megyünk tovább: GMK. csacsogunk meg Jägerezünk, de ott is, mintha ciánoztak volna. egyszer csak bejön egy muksóka. helyes. megnéz, visszanézek. csacsogunk Ancsával tovább. hátat fordít a szép szemű muksóka. hatalmas deltája van. "Ancsa mennem kell, ugye érzed?". mit érzi? tudja. menjek csak. hozzak-e neki szeszt, á már nem kell. beállok a delta mellé a pulthoz és rendelek. fröccsöt (Oh God Why?). odaszólok, delta veszi a lapot. menjünk ki cigizni. ok, csak lejelentem magam Ancsánál.

"Ancsa, kimegyünk cigizni". ő csóválja a fejét és mosolyog: ez gyors volt. kimegyünk, kérdezem, mi az a sebhely a fején. delta nem szeretne erről beszélni. mit keres itt ma este? csak látogatóban van. debreceni egyébként. majd három mondat múlva kiderül, mi a sebhely. hát ő ketrecharcos. ketrecharcos, zseniális! ekkor jön ki Ancsa és hozza a táskámat, meg a kabátomat, hogy akkor menne. én meg nem tudok melyik szememmel morzézni, hogy ez egy debreceni ketrecharcos. óriási.

beszélgetünk. strigula meg a ketrecharcos. értelmes, érzékeny, jóra való gyerek. nem csak egy delta. de én nem tudok befogadni ennyi szar után semmi mást, csak deltákat. én tegnapelőtt szakítottam Ryan Goslinggal. nekem vége a világnak. szóval meddő a dolog. majd zárnak. hívok egy taxit. ne hívjak, de már hívtam. mondjam le, nem. adjam meg a számom és mondjam meg a nevem. jajj, istenem. megadom, hazamegyek. bedőlök az ágyba. öt órán keresztül nem ébredek fel az ismétlőre állított sms hangra, amiben azt kérdezi, miért nem tetszett nekem?

másnap még 3 sms, bejelölés fácsén, stb. tényleg rendes gyerek ez a debreceni ketrecharcos.

milyen strigula jöhet még?

szóval itt van ez a cetlire felfirkantott telefonszám az asztalomon 3 napja. hozzá se mertem nyúlni. mumus. barátnők persze nyomatják, hogy "de miért nem írsz neki, csak volt benne valami, ha úgy összegabalyodtatok". hogy benne mi volt, azt nem tudom, bennem alkohol, a retikülömben meg lopott itallapok. nem elég magyarázat ez egy ferde estére?

ugyanakkor amennyire jól éreztük magunkat/egymást, lehet, hogy megérne egy laza khm kapcsolattartást ez a dolog. csak semmi bonyodalom. nem akarok igazából már megismerni senkit, és főleg meggyőzni sem akarok senkit magamról vagy arról, hogy a Lady Gaga acoustic az jó. ugyanakkor ott motoszkál bennem, hogy végülis ezt a fickót nem is én  választottam, hanem Zsuzsi, aki a maga életét sokkal jobban menedzseli, mint én a nyomorék kis történetemet. szóval Zsuzsi hátha ismét belenyúlt a tutiba, a tudást meg nagylelkűen nekem adományozta, mégis csak élni kéne ezzel. oké, de hogyan?

hát világosan. haladjunk azon a vonalon tovább, ahol nem tudjuk egymás nevét sem, mert nem ez az érdekes. annak a reményében küldöm el az sms-t, hogy szándékaim félreérthetetlenek és persze vágyaim visszautasíthatatlanok. erre ujjongás és jipijájé válasz érkezik, hogy persze, találkozzunk és de jó és mi van velem. velem semmi nincsen de örülök, hogy örülsz nekem. ki is tűzi a nagy napot: a keddet. why not, én minden nap úgy vagyok, mintha nem lenne holnap. szóval legyen mondjuk kedd a "napunk". majd akkor pontosítunk, hogy mikor is, hol is.

így is lesz. ír, hogy fél8 Szatyor. Szatyor? what? azt hittem, nála vagy nálam. ez egy randi? jaj neee. most akkor megint jöhet a mit vegyek fel, ír-e, hív-e, szeret-e? ó ne már. nem akarok megint azon kattogni, hogy amit mondok, azt mondhatom-e, helyesebben, amit mondtam, azt úgy értette-e. be kell-e vágódni, vagy taktikázni kell-e, áhh rosszul vagyok, forog a világ, a Marson akarok lakni helyes kis marslakócskákkal, akiknek nincs se mobiljuk, se szatyruk.

de a szemem előtt lebeg az az este, meg a Zsuzsi. Zsuzsi aki jól választ. szóval felveszem a decens, de szexi randi szerkót ismét, gyalog megyek, mert megint nem tudom, hogy lesz. tolhatom-e majd a biciklit vagy limuzinnal visznek el a vörösszőnyeges lépcsőig a ki tudja, hogy Attila úti palotához-e vagy Újpestre.

na belépek és nagyon remélem, hogy egyáltalán megismerem, de akkor a rutinos férfi ember kisegít egy sms-sel, hogy a galérián vár. felriszálok, és nem hiszek a szememnek. Ryan Gosling vár rám. ááááá, kész. itt lett eleve elrendelt a helyzetem. én ezt eddig hogy nem vettem észre? remegő térdekkel leülök és bágyadtan mosolygok. hát helló Ryan, rendelsz nekem egy liter bort, de azonnal?

Ryan rendel és elkezd beszélni, és csak beszél beszél beszél. és én megint nem kérdezek semmit. Ryan nagyon cool. kicsit túl cool. de nekem ez nem lesz gyanús, csak figyelek (illetve pont, hogy nem figyelek). Ryan, aki megoldja a dolgokat, Ryan, aki megnézi a csajokat, Ryan, aki megmenti a kollégákat. Ryan szeret jókat enni, Ryan világutazó, Ryan zenél, művelt, sikeres. Ryan még jógázik is. Ryan szuper. akkor már én is motyogok magamról valamit, igyekszem én is lazán nyomni. kicsit szívom a vérét, ne legyen már olyan nagy legény. ez odáig fajul, hogy nagyon kellemesen elhelyezkedem az álarc mögött, hogy nekem minden mindegy.

órák óta együtt vagyunk, kicsit kifejtem, hogy nekem azért mindegy minden, mert annyiszor át lettem hajítva azon a bizonyos palánkon, hogy már tényleg semmi reményem. persze azért mindig mindenben reménykedem, de neki ezt nem kell tudnia. nem is értem egyébként ezt, úgy vagyok nyitott, hogy nem figyelek, hanem becsukom a szemem. micsoda terápia ez a strigula, cöhh.

na fizessünk, menjünk. (hova megyünk, vajon, hova megyünk?) sehova nem megyünk, egy történetbe kezd. még sehol sem tart, amikor én a totál ráhangolódott, csillogós szemekkel vegyített testtartásomat átlendítem a székem kb túloldalára, karba teszem a kezemet és összeszorítom a számat. aszondja, dőljek előre, nem akar kiabálni. nem dőlök, érzem, hogy anyádat lesz. szóval az van, hogy csaja van. 4 éve.

aha Ryannek csaja van. Ryannek is csaja van. mit is keresünk itt akkor? mit keresek én itt megint? lássuk csak, ki tudok ugrani az ablakon? nem, a galériáról még három métert kéne ugranom a szabadulásig, nekiesnék az üvegnek, mint az elgyötört légy, aki ezredszerre is próbálkozik, majd nyikorogva lecsurognék a bűbájos, alant randizó párok nyakába. akkor inkább felállok, és elrohanok. nem jó. igazából felállni sem tudok. akkor mi marad, az marad, hogy tátogok, mint egy hal, meg akkora szemekkel és felhúzott szemöldökkel nézek, révedek, mint amikor Éden Anikó a riport szobában megmondja a frankót.

most már egyáltalán nem vagyok laza. ezt Ryan is fogja. elnézést kér, de nem volt más választása. vagy eltűnik és megbánt, vagy elmondja és megbánt. nézek. ne legyek már ilyen, kéri. nézek. na jó, most ez tényleg elég rémes, de ne nézzek így. nézek. már csak a sípolást hallom a fülemben és nem fogom fel, ahogy feketéről, fehérről meg szürkéről beszél.

majd elindulok, követ. kérdezi, hogy merre menjünk. semerre ne menjünk, illetve mindegy, hogy merre megyünk. érti, némán követ. aztán lazítok. és jól belerúgok, egy gyenge szarnak tartom. aztán megbánom. mindegy, hagyjon, menjen haza a csajához. de csak jön és átölel. wáhh. please, stop being Ryan Gosling!! sétálunk, szépen végig a Duna parton. mindig ez a Duna part, hogy a fene enné meg. elmegyünk egy buszmegálló mellet, dumálunk nagyon, de egyszer csak megállunk, mert ő hátra szól, hogy "are you all right?", és megment két elveszett lányt, megnyugtatja őket, mindenféle nyelven elbeszélget, taxit hív nekik, meg is várjuk velük, még a taxist is útba igazítjuk, mindenkinek csillog a szeme és mindenki nagyon hálás. itt járt a Tabánban Ryan Gosling. áhh, hagyjuk ezt, menjél haza. szevasz

strigula: csaja van

szóval Laci nem hívott. az egész hetet ennek a jegyében töltöttem. áá majd biztos este, áá majd biztos holnap, áá majd biztos amikor haza visszajön, vííídékről. de semmi, csak a néma kuss.

jóoké, akkor megpróbáljuk túltenni magunkat az ügyön és elhessegetni a gondolatot, hogy velünk van a baj. biztos csaja van, biztos impotens, biztos nem olyan csajt szeretett volna levadászni az éccakában, aki a második randi egy meghitt pillanatában carbonaraval a szájában - amit természetesen kanállal tekert be az Olaszországot megjárt fejébe - Hegelt emlegeti. (ide kéne most a 9gag-es mém: Oh God Why?)

na mindegy, nem kell nekünk ez a Laci gyerek, ellenben a könnyebb emésztés érdekében hívjunk meg pár csajt a budai penthouse-ba, vásároljunk egy Pannonhalmi Tricollist és némi sajtot, vegyük fel a héten vásárolt 12 cm-es sarokkal ellátott surranót, miniszoknyát, alkossunk mély dekoltázst, és pingáljunk fekete szemhéjpúderrel, amikor csöngetnek.

megérkezik Zsuzsi, de nem egyedül jött ám, Gere Fricije kíséri. jóó lesz. szenteljünk néhány mondatot a májusi esküvőjének (!!), egyébként tényleg irigység nélkül. na nem azér' mert a férjeura gázos, hanem mert megérdemli, hogy ne kelljen részt vennie a strigulahuzogatásban. majd nyissunk ajtót Ancsának, aki szintén kísérettel érkezik, Takler siller van a hóna alatt.

na már jól utánajártunk ezeknek a nedűknek és közben a körömreszelést, -lakkozást is megejtettük, amikor befut Olga, aki szintén kváziházas és hoz egy kis cégesajándékból visszamaradt szerb chardonnay-t, ami inkább pukiszagú, mint bármi, de azért ezt is benyomtuk. mivel Olga későn érkezik, ráadásul bulizni sem akar továbbmenni, így az alapozás elhúzódik fél1-ig, majd kiadom az ukázt az indulásra, a tegnap megnézett Chaplin filmből idézve: "James, hol a Rolls Royce, kimozdulunk, kimulatjuk magunkat".

mi az, hogy hol a Rolls Royce, hát hol lenne? nem érdekes, Olga hívja az emberét, és sürgeti is, mert látja elszántságunkat, így 5 perc múlva ő beugorhat a pizsis pasija mellé a cégesautóba, mi meg a taxiba és bemondjuk a gps koordinátákat: a Fogasházba.

Takikám nyilván nem tudja, miazúristen az a Fogasház, így udvariasan útba igazítom: hát az akácfa utcában ott a fogaknál, majd szólunk, de látni is fogja. a taxiban kellemesen összerázódik az apátok nektárja taklerbácsival és a pukiszagú szerb borral, amin a habzó bor még egy csipetnyit bolondít.

akácfában satu, aszondja Taki bá is, meg Zsuzsi is, hogy megérkeztünk. nagy mellénnyel berombolunk az ojjektumba, de nekem itt valami bűzlik. hát mondom, lányok itt valami nagyon nem olyan, mint szokott lenni. itt valami nagyon nem adja. egyik pultnál aszondják, hogy menjünk a másik pulthoz, ott szóda helyett tonicot számol a csajszi, elfelejt egy ötezrest visszaadni, majd amikor minderre figyelmeztetjük, odalöki a vodkaszódákat vodka nélkül, citromot sem mellékelt hozzá, így kérjük szépen, részegen, a panaszkönyvet meg még egy löketet a poharunkba, és nagy duzzogva, mindent, ami a pulton van, a retikülünkbe söprünk. 70 db söralátét - check, 50 db szívószál - check, 4 db itallap - check.

hoppá, ezen a ponton rendkívül éles szememmel kiszúrom az itallapon a félreérthetetlen bizonyítékot - sufni. SUFNI. tehát nem Fogasház, hanem Sufni. na itt volt a hiba. ital ledönt, helyről kiront, egy kapuval odébb, szekuval jófejkedés, sor elejére beállás, Fogasházba benyomulás (ejj de szépen lenne ez összemontázsolva egy Guy Ritchie filmben). úgy teszünk, mintha nem éreznénk azt az éteri pizza szagot, ami ott terjeng. nem is szólunk egymásnak erről a kínzó kérdésről. itt én már nem annyira vagyok képben, részletek vannak meg, hogy gyerünk anya, menjünk eltovább. majd a meglovasított itallappal ütöm az utcán - viccből - idegen biciklis fiúk fejét. és hát hol kötünk ki, na hol, a Mikában.

ruha ledob, vodka bedob, jöhet a menet. Zsuzsi kerítőnősködésbe fog, aszondja, "csávó hé te, ott. idejössz." nekem szintén megmutatja, merre van az előre. és már minden el is van rendezve. én a fehér ing gallérjáig látok, följebb azt hiszem nem is nagyon mertem nézni. inges jólesz. kendős haverom a maga elementáris stílusával üdvözöl és nyomul, Zsuzsi arrébb tolja. ismerős ismerőse éppen csak egy fröccsöt szeretne nekem vásárolni, Zsuzsi arrébb tolja. 26 másik éppen csak a seggemet szeretné megfogni, Zsuzsi az egész kibaszott tömeget szívószállal a szájában fenyegetve arrébb tolja.

próbálok ám vegyülni is, amikor pl ilyen mondatot hallok egy csaj szájából: "a lényeg, hogy szórakozni jöttünk ide" - hát mondom magamban, milyen szimpatikus mondat, ezzel csak egyetérteni tudok, így odafordulok és asszem odaordítok, hogy "erről van szó, szórakozni vagyunk itt". de a hölgyemények nem veszik jó néven a közeledésemet, a dekoltázsomra tekintenek és felvont szemöldökkel beleundorodnak a vodkanarancsukba. hát jól van, annyi baj legyen, éppen lereagálnám a rám vágott fejüket, amikor Zsuzsi ismét rendbe rak és megmutatja, melyik irányba jófejkedjek, mielőtt itt megvernek.

lányok nemsokára bemondják az unalmast és cukin, aggódó tekintettel, de mint akik jól végezték dolgukat (és tényleg jól), hazamásznak. később látom csak azt a tengernyi nem fogadott hívást, amit Zsuzsi férje eresztett meg és azok, akiknek megígértem, hogy ott leszek a Fogasházban.

és eljött az az awkward moment, amikor elkezdtek minket kitessékelni a helyről. aztamindenit, tehát minimum fél5 van. megkeresem az aszeszoárjaimat a helyen, ebben az inges és a jóindulatú nem jószagú szekus van segítségemre, majd maradék bájomat megőrizve felhúzom magam a lépcsőn a felső pulthoz, ahol sokad magammal vízért könyörgünk. jön egy csávó, akit mintha már láttam volna. aszondja mondjam meg a nevem, mert ő be akar jelölni fácsén. mondom, mi van? aszondja, mondjam meg a nevem, ő csak ennyit kér. mondom, az túl bonyolult lesz, mert nem úgy írom, ahogy mondom. kimondani jelen helyzetben nem is nagyon bírom. szóval hagyjon má. de mondjam meg. megmondom. reakció: csodálattal vegyes hülye fej. hát erről beszéltem. térülök-fordulok, megint ott van a nyakamban, hogy mondjam meg még egyszer, már telefon van a kezében, hogy azonnal le tudja jegyzetelni, hátha úgy megérti. de nem megy neki.

még négyszer jön oda, miközben ismerős ismerőse talál meg újra. és elesettségemet felmérve beszélgetni szeretne. beszélgetni, hogy hogy vagyok, meg mit csinálok, meg mire is vágyom úgy igazán. nem pattintom le, mert cuki, meg jó indulatú, meg minden ok, csak néha megszorítom az inges kezét, hogy jelezzem, én igazából vele vagyok. ő meglepően türelmesen vár és közben nyomogatja a telefonját.

szeku megint jön, most már a rendőrök is jönnek, tényleg zár a hely. és pár pillanat múlva az utcán találom magam. három pasival. az egyik még mindig a nevemet kérdezgeti, a másik az ismerősöm ismerőse, meg az inges. miss strigula és a három muskétás. és akkor ezen a ponton megint elmorzsolom magamban a szöveget, amit már oly' sokszor: "anyám, ha látna".

kérdem az ingest, ő merre megy. erre egészen elképesztő módon, bemondja az utcát, ahol lakom. ami azért volt ügyes trükk, mert még a nevemet se mondtam meg, azon kívül, hogy Éden Vállalkozó Duckface vagyok, hisz ő meg bizonyára Ács Fater Ingescsávó. szóval hívok egy taxit, lepattintom a név-fetisisztát és a hozzám túl rendes ismerősöm ismerősét, majd bevágjuk magunkat az ingessel a járműbe. hagy legyen annyi suspence a dologban, hogy itt a történetet annyival lezárom, hogy ő adta meg nekem a számát.

wáháhááháháhááháháh, nincs izgulás, hogy felhív-e!!!!!

na ez egy strigula.

Laci másnapján másnap van, semmi egyéb, harmadnap meg kuss van. jól van akkor, bassza meg, nem érdekel. ez is minek kellett, kurva élet. de meló után este csörög a telefon. idegen szám. hálló? ő haló ő izé ő Laci vagyok. szevasz Laci, mi a helyzet? semmi, kipihented már a pénteket? így kedden, igen kipihentem... megy ez még vagy tíz percet, aztán elköszönés, és csá. semmi egyéb. no martini, no randi. hát ez meg mi a fasz volt, csajos kupaktanács összehív, mindenkivel megosztom, akivel meg lehet, hogy ez akkor most mégis mi. volt benne annyi, hogy ha már elkérte a számom, akkor felhív, de annyi nem, hogy ha felhív, akkor el is hív?? wtf bazmeg férfiak.

de hát ő éppen vidéken van és napokig ügyintéz. szóval minden bizonnyal a randi kivitelezhetetlen lenne, hiszen nullahuszonnégy kantáros vakondnadrágot visel, az érdeklődés meg időközben elveszhet, egy sms meg nem a világ. szóval úgy három nap múlva ráírok, valami vicceset. áll-e még a kantárosnadrág? vagy valami ilyet. válasz érkezik: igen. és kérdés is érkezik: velem mi van? hát velem nem sok van, szóval még egy kérdést intézek. de arra már soha többé nem érkezik válasz.

akkor minek kérdezel fiam, ha nem is akarsz diskurálni? anyádaaaat. szóval smsek kitöröl, szám kitöröl, nevet elfelejt, és minden megtehetőt megteszek, hogy többé eszembe se jusson "semmit"-tel válaszolni arra a költői kérdésre, hogy mit veszíthetek...

negyedik nap telik el ennek a szellemében, amikor már éppen tényleg mindent elfelejtenék, csörög ismét a telefon. aszondja, randi time. húha, számot újra elment, ruhatárban negyven évi vadászat, hogy mit is, mit is. villantós is legyen, meg decens is, kényelmes is, meg egyedi is. jajj szegény fejem már megint mibe kezdtem. de hát ez mégis csak egy randiiii.

sikerült olyat cuccot választani, amivel hatásos az entré, de amikor a kávét és a csapvizet megrendeli magának, egy kicsit elképedek, hogy mennyire coolban nyomja, akár a katapult felszerelését is magával hozhatta volna. szóval én stílusosan ismét bort kérek, mint a nem is olyan régen sikeresen zárult Most-os randevúmon. na aztán amikor érzékeli, hogy mégis csak ki fog velem bírni egy kávénál hosszabb együttlétet is, akkor persze már ő is rendel. beszélgetünk kultúráról, politikáról, minden szempontból az én oldalamon áll, szóval pipa. aztán munkáról, nevelésről, minden francról, az inkognitóján is egy picit beljebb jutok.

fizetünk, megyünk, mivel nem mertem bicajjal érkezni a szépreményű estére, ezért elkísér a megállóig. amikor odaérünk, éppen bepöfög a busz, szóval sok búcsúzkodásra nincs mód, puszi-puszi, és utánam szól, hogy majd beszélünk. oké ezt még a hajamra is kenhetem, szóval megint valamiben reménykedve fogok elaludni, hogy a fene enné meg.

másnap este hív, de éppen nem tudom felvenni. nagyon örülök, hogy lelkes, ezért azonnal írok neki, hogy most nem tudom felvenni, de vissza fogom hívni. nyugtázza: oké. amikor hívom, akkor persze már semmi életjel, szóval halálra izgulta magát szegényem, hogy mikor beszélhet velem. remek. azért másnap délután újra hív. szóval igazán rendes gyerek ez. meg is beszéljük, hogy majd jól megint beszélünk másnap és pontosítunk egy együttlétet. menő. van benne egy kis bizonytalanság, de azért ez mégis menő. együtt töltött velem egy totál kóma éjszakát, ott volt kémia, aztán volt egy több órás első randi, ott volt egy kis bemutatkozás, és még mindig látni kíván.

délután fog hívni, addig valahogy fel kell találnom magam. szombat lévén, semmi mást nem tennék szívem szerint, mint a teraszomon vakarnám magam, de most el kell intéznem ezt-azt, mégpedig az exemmel. kínos ügy, találkozunk a Duna parton. amikor is csörög a telefonom. ajajj, tudtam, hogy így lesz. Laci kérdezi, hogy hol vagyok. hát a Duna parton. akkor odajön. ajajjajajajj. ebből gáz lesz. exet fájó szívvel, de gyorsan lerendez, bájmosoly, és dekoltázs check. minden rendben van, jöhet a második randi. jön is, beszélgetünk tovább ott a parton vagy egy negyed évet. így aztán megéhezünk, kellemes vacsit lapátolunk. végül eltoljuk a biciklit.

puszi-puszi, most már nem szól utánam, hogy majd beszélünk, de én biztos vagyok benne, hisz ez is tök jól sikerült, jó mondjuk egy kicsit gyanús, hogy a padon tőlem fél méterre ült, egy kanyi bók vagy udvarlás szagú dolog nem hangzott el és izé. de homokba dugom a fejem, ahol csak öt nap múlva kezdek el fulladozni, amikor felfogom, hogy ennyi voltam. smsek kitöröl, szám kitöröl, dejavu-m van.

strigula: biztos csaja van

állok a pultnál és nem hiszek a fülemnek. aszondja a szőke a pultosnak: "figyuu, egy vájszházmestert kérek. így kell mondani, ugye?" a pultos néz, sok mindent hallott és látott már, de az arcizmait most nem tudja azonnal rendezni. aztán nyel egyet, majd nagylevegő után halál higgadtan azt mondja, vice, de a vájsz sem rossz, azért kapsz egyet. a szőke pislog, belőlem meg kibuggyan a rossz májú (a szőke szemében meg gondolom, a "lúzer barna") röhögés.

végre elkezdődik a koncert, Carbonfools, amit persze nem nézhetek a jobb szélről, így fogom Ancsa kezét, és az iszonyú tömegen át, a pofátlan fesztiválos taktikámmal begyömöszölöm magunkat Fehér Bazsi lábai elé, mondjuk úgy a negyedik sorba, középre. sok élvezet Bazsiban nincs, mert teljesen készen van. ellötyögünk, de a koncert végeztével már kínzóan aktuálissá válik egy vájszházmester újratöltés.

felrakom a ciciket a pultra, így fél perc múlva már kezemben is van két szesz, és immáron egy fél szőkét se kellett meghallgatnom, aki okosan kérdez. hátrafordulok, hogy bele tudjam tölteni Ancsába, amit megérdemel, de két szempárba ütközöm. megnéz a mákostészta hajú-magas-pulóveres, majd megnéz a haverja, a jófiús-kockás inges, aztán újra a pulóveres, akkor a tettek mezejére lépek és azt mondom: "szevasztok fiúk". több se kell nekik, már jönnek is és jófejkednek. pulóveres aszondja, ő Laci. szevasz Laci. kérdezem, mit csinál, amikor nem a pultnál mered. kitérő választ ad, így soha többé nem kérdezek, de tényleg. soha. többé. semmit. (mert nem gondolkozom, hogy az inkognitó mitől is olyan feltűnő).

kis ismerkedés és nyűglődés után megkérdezik, hova megyünk tovább. látják, hogy két barátnőmmel vagyok, mert Ancsa és Zsuzsi alig feltűnően hesszel a távolból, de azt csak én tudom, hogy pontoznak is. ácht komma fünf. egész jó csávók. agonizálunk egy kicsit a hovatovábbon, mert tegnap is már megjártunk mindent, aztán sehol nem volt semmi. eldöntjük, GMK lesz a befutó, ott pia is van, tánctér is van, közel is van. jó lesz.

megkapja Lacika a magas labdát, mondom neki, hogy GMK-ba megyünk. fogdossa a karomat és ígérgeti, hogy majd utánunk jönnek. leesik végre, hogy nem csak kettesben vannak a pulóveressel, hanem meghatározhatatlan eredetű és küldetésű csajok is, meg spanok is bejátszanak a képbe. látom, hogy nyammognak, szóval indulunk, jönnek vagy nem, tök mindegy. na jó nem mindegy, de kellett adni egy kis löketet a kiürült tánctéren való ácsorgáshoz képest.

GMK-ba be, tánctérre le, kétségbeesésbe be. mert hogy rengetegen vannak lent: a DJ meg a pultos. juhujj, ebből mi lesz, azonnal visszavonulót fújunk és egy kövér rund után valami fotelbe rogyunk, ahol a fiúk is elférnek, ha jönnek. és jéé, jönnek. hármasban. mert jön velük egy feddhetetlen úriember, aki semmi mást nem mond az első húsz percben, csak azt az alapigazságot, hogy viszkikólaviszkikóla. bonyolultabb diskurzusba nem is bonyolódnék vele, szimplán csak mélyen egyetértek. viszkikóla. próbál fókuszálni az aranyember egyébként, de nem vágja, hogy mi a leosztás, így rákezd a táncoljunktáncoljunkmá-ra. rendes tagnak látszik egyébként, aki mondjuk cső készen van, meg nekem amúgy is más feladatom van, Lacira koncentrálni és részeg bájaimat szofisztikáltan bevetni.

amikor már végképp kimerítettük a hova szoktatok járni, hogy tetszett a koncert, mit isztok, hetente hányszor buliztok témát, akkor mindannyian érezzük, hogy valami kis feszültségoldó egymáshoz tapadás mindannyiunknak hiányzik. azonban mi a lányokkal képben vagyunk, hogy lent síri csend és hullaszag, a fiúk viszont nyilván ezzel hozakodnak elő. ha lemegyünk, az már hat. vagyis fél tucat, szóval tutira utánunk jön majd vagy még tíz tucat ember a felső szintről, ahol szintén legalább vannak vagy tizennégyen. Ancsa ráhangolódik a pulóveresre, Zsuzsi meg tűzbe is menne értünk, hisz neki tök mindegy, már elkelt, szóval lecsörtetünk a még mindig tök üres tánctérre és várjuk a csodát.

csoda nem jön, még egy-két rund viszont pótcselekvésként igen, így aztán kis idő múlva valami kínos vonaglást is végzünk a tánctéren, szesztől befolyásolt, de már egész értelmes párbeszédünket meg-megszakítva. sajnos azonban ismét a kezünkbe kell vennünk az irányítást és továbbvezényelni a népet, hogy kerekedjen valamerre ez a romantikus este, mondjuk egy kevésbé romantikus irányba.

természetesen a Mikába megyünk át, ruhatáros fiú szevasz, pultos fiú szevasz, dupla viszki házmesterre ez az. itt végre emberek is vannak, meg amúgy nekem már szinte otthonos a közeg a sok ismeretlen ismerőssel. végre sikerül az uraknak is betalálniuk a küzdőtérre, de imbolygásukból azonnal levágom, hogy valami nem kóser. aszondja Laci, hogy ő most akkor így menne. hát menjen. de nem is tudja. én sem. táncoljunk. táncolunk. lehet, hogy mégsem megy. ne menjen. ó jajj, ha marad, akkor bajok lesznek, szóval inkább menne. menjen. de találkozunk-e. ha felhív, akkor igen. ha megadom a számom, akkor felhív. akkor megadom. és tényleg. önelégült billegés még egy kicsit a helyszínen, aztán taxi és remények.

strigula: megadtam a számom egy idegennek

átlagos reggeli hangulatban, vagyis "se lát, se hall, mindenkit utál" állapotban lépek ki a kapun és igyekszem az autóm felé, mint egy dolgos jóember. amikor már szinte üvöltve tör be antiszociális világomba a segítségkérés hangja: páhdőn?, akkor végre meg is hallom, hogy egy fiú körülbelül negyedszer szól hozzám. hátrafordulok és döbbenten tapasztalom, hogy a haja és az arca valami elképesztően répavörös. ebből a pár információból már össze is rakom, hogy ez bizony külföldi, tehát jobb, ha felveszem az országimázs mosolyom.

páhdőn, lehet-e egy kérdése. persze hogy lehet, hetente segítek idegen szívűeknek, akik megrökönyödve forgatják kezükben térképüket, hogy merre találják a Moszkva Teret. ilyenkor pennát veszek elő és átfirkantom az avítt itinert: Széll Kálmán Tér a befutó. szóval répafejre is nagy mosoly, várom a kérdést. de nem az jön, hanem bemutatkozás: ő Charles from Lándön, itt él már tíz éve, alig beszél magyar, mérnök, és nagyon szeretne velem randevúzni, lehet-e?

na erre végre tudok válaszolni: nem. de akkor sajnos elkezd érvelni: de hát én olyan gyönyörű vagyok, ő pedig olyan boldog lenne, ha velem lehetne. jézusom, hátat fordítok és próbálok minél gyorsabban az autómhoz iszkolni, de követ. elkapja a kezem és magához húzza, majd egy szenvedélyes kézcsókban részesít, miközben könyörög: "csak egyszer!" áááááá leave me alone!! bevetem magam a páncélozott Cliomba és dühösen szuszogok. jól kezdődik ez a nap.

néhány hét múlva ötyézünk a Kekszben, a tyúkok éppen megállapítják, hogy hogy rühellik azokat az egoistákat, akik mindig csak magukról és a szerintük érdekes, egyébként tök érdektelen történetekről beszélnek. így amikor belép Charles, akit biztosan nem ismernék meg ennyi reggeli kontaktus után, ha nem lenne répa, de tényleg répa feje, szóval akkor az öklömbe harapok és kussolok.

de egy pontnál tovább nem hallgathatok. megszólal mellettem az egyik tyúk: úristen, milyen vörös feje van annak a szerencsétlennek. kitör belőlem az egoista sztori és csak árad és árad, hogy én megyek reggel, ez meg kajabál utánam, aztán összenyálazza a kezem és könyörög, és wáhh. ekkor látom, hogy Lejla teljesen elképed: "na ne mondd már és tényleg Charles?" tényleg Charles. hát ez őrület, mert ő épp az ötye előtt a Mekiben tengődött, amikor hallotta, hogy egy csaj két barátnőjének meséli, hogy "egyszer csak odajön egy srác, és elhív randira, és kezet csókol és azt mondja, hogy ő Charles". de Lejla azt hitte, a csajszi csak menőzik a barátnői előtt, de ezek szerint nem csak vakította őket. tehát Charles jön-megy a városban és random lányoknak kézcsókokat és randi ajánlatokat osztogat.

de nem véletlen, hogy Lejla szkeptikus volt. nem sokkal később egy mulatóban állunk négyen lányok. három kő rutinos szingli és egy vidéken élő, néhány éve már házas csajszi. dumálunk, piálunk, csak a szokásos. egyszer csak odajön egy fickó és megszólít minket, "ne haragudjatok, egy legénybúcsún veszek itt részt, lehet hozzátok egy kérdésem?" bármilyen rossz- vagy jóindulatú szinglik is vagyunk, olyan fiúknak szívesen segítünk, akik minden bizonnyal hamarosan be fogják égetni magukat előttünk, vagy valami gázos feladatuk van, vagy egyszerűen 30 másik pasi áll a hátuk mögött a muffjaik nélkül.

szóval csak úgy mint Charles esetében, itt is nyitottan várjuk a kérdést, bármi is következzen. ez következik: "közvélemény kutatást végzek és arra lennék kíváncsi, hogy mi a véleményetek a kortárs táncról?" pff itt a három szinglinek leesik, hogy itt se legénybúcsú, se kanos haverok, se semmi nincsen. a házas csajszi, aki nem very well knows a bp-i éjszakát, viszont akkurátusan válaszol. sajnos nem tudom modortalan formámat visszafogni és a beugratott házaskának a vállát megpaskolva csak ennyit mondok: ezt jól beszoptad anyukám!

az úriemberről kiderül, hogy szabadúszó kortárs táncos, a belépőjét pedig sikeresnek értékelhetjük, mert beszélgetés bontakozik ki, eleinte ötösben, aztán csak kettesben, a srác és köztem. tánc így, kultúra úgy, röpködnek a magasröptű és mélyenszántó gondolatok, aztán kis flört is. megy ez vagy háromnegyed órán át, amikor a leányzó csajszi odaszól nekem, hogy ők akkor mennének, én mulassak csak jól. áhhhhááá, az legutóbb is nagyon bejött, hogy ott hagytak, aztán egyedül találtam magam hajnalban a tánctéren, illetve nem is, mert a DJ-vel kettesben. szóval nem ám, nem mehetnek sehova.

kettő azért mégis csak elmegy kidőlésre és befordulásra hivatkozva, Ancsa azonban kitart. szabadúszókánk, hogy most már szintet is lépjünk, italra invitál minket. engem sok minden nem tart vissza, Ancsa viszont egy arisztokrata, ő magának rendel. próbálom feloldani a helyzetet, mégis csak felelősséggel tartozom Ancsa szórakozásáért, ha már szegényemet ismét iderángattam a semmi közepébe, hogy most aztán már tényleg nagyon jó lesz. szóval felvetem, táncoljunk. meglepő válasz érkezik: a táncos nem tud táncolni. én nézek, Ancsa meg tesztel: "na nyomjál csak egy grand pliét fiam, lássuk csak, hogy mennyi igaz a szövegedből". a srác nyomja a pliét (Ancsa azóta is álltja, hogy közben fingik), én fogom a fejem, mondom, itt harc lesz, tényleg menjünk táncolni. az italommal törve magamnak az utat, öntudatosan elindulok, Ancsa követ, az iszákos balett-táncos meg persze sehol. többé nem látjuk.

illetve de, mert én név és mindenféle adat nélkül is ki tudom deríteni, ki ő. csekkolom fácsén, egyetlen publikus albuma van, amelynek címe: esküvő! jó, megint csak egy éjszakán át kellett gondolkoznom, mit ronthattam el, hogy valaki megint a hátam mögött elszelelt.

strigula: házas bazdmeg (vajon Charles is házas?)

rendszeres és megszentségteleníthetetlen programunk apámmal, hogy anyám születésnapjakor elmegyünk Vácra, egy nagyon cuki ékszerboltba, és ott vásárolunk smukkot az ünnepeltnek. eljött ez a nap idén is, egy átmulatott éjszaka után természetesen.

én esküszöm, hogy beállítottam az ébresztőmet, valami hiba lehetett az éterben, mert mégis apám hívása ébresztett, hogy akkor éppen elindult hozzám. 10 perc múlva legyek lent. mindenféle kihívásokat leküzdve magamra húztam a legkényelmesebb és legtrangyább farmerom, valamint tegnap lespenótozott melegítő pulóverem, gondolván, hogy a térdig érő télikabátomból úgysem bújok ki. valamit mókoltam a fésűvel is a fejemen és mivel szép téli nap volt, ezért hatalmas napszemüvegemmel taktikusan álcázni tudtam borvirágos tekintetem.

útrakész vagyok! de csak lassan, a korlátba görcsösen kapaszkodva jutok le a negyedikről. húha, itt baj lesz. mint aki iszonyatosan laza, lassított felvételben sikerül azért elkúszni a türelmetlen apám autójáig. az első ötven méteren érzem, hogy ez most egyáltalán nem hiányzott nekem.

akadozó párbeszéd mellett kijutunk Vácra, vásárolunk is rendesen, én pedig kiválóan mutatok csöves szerkómban a csillogó aranyak között. de mivel olyan szép a főtér is meg az idő is, elindulunk sétálni. na mondjuk egy akkora körre, ami még apámnak is belefér, tehát úgy egy perc után megkérdezi, hogy megiszunk-e egy kávét. visszautasítom, mert érzem, hogy nem kell a szegény szervezetemet semmilyen szempontból meghajtani, pláne a vérkeringést feltunningolni, hisz tiszta vér nem is nagyon folyik bennem.

viszont rettegek attól, hogy nekem abba az autóba vissza kell ülnöm, ami gurul is meg fordul is, szóval mondom neki, hogy üljön le, igyon egy kávét, én addig teszek egy kört még gyalogosan a közelben. meglátok egy helyes kis üzletet, be is megyek. de nincs bent senki, hát mondom magamban, attól én még körbenézek, és amikor csuknám magamra az ajtót, látom, hogy csillagos tízes csávó jön be utánam. "legyen csak egy vásárló, legyen csak egy vásárló" - mondom magamban a gyors imát, de nem hat, aszondja, hogy már itt is van és kérdi, hogy miben segíthet.

nem csapom le a magas labdát, hogy miben segíthetne, jelzem, hogy csak nézelődöm, és végtelen természetességgel befordulok a polcokba, majd szemembe húzom a fél arcomat eltakaró napszemüvegem. kicsit gondolkozom a kapucni felvételen is. szerencsére nem kérdez. mondjuk egy 10 másodpercig, aztán kedvesen elkezd magyarázni, hogy mit milyen divattervező készített, majd érdeklődik, hogy hogyan fogom kihasználni ezt a gyönyörű időt ezen a fantasztikus hétvégén.

én nem kertelek, töredelmesen bevallom, hogy egyelőre inkább részeg vagyok mint másnapos, így aztán csak remélni tudom, hogy hamarosan hazajutok és három napig bámulhatom a legújabb sorozatom a laptopomon. na akkor a merre voltál bulizni és hova szeretsz járni kérdéskör következett, ahol már le is esett, hogy ez most akkor egy flört.

átlag vásárlótól ilyet nem kérdezünk, ugye? vagy igen? na mindegy, egy kicsit szerencsétlenkedem még, de most már kivágyom a friss levegőre, amikor aztán már tényleg nagyon érdekes kérdés következik. szeretem-e a kávét. hát szeretem. mert van neki itt nem messze egy kávézója és ugyan nem tudja most ezt az üzletet bezárni, de meghívna úgy egy kávéra (randira!), hogy ő nincs ott. korrekt választ adok: őőőőőőő?!

odaszól a kedves kolleginának a kávézóba, ha megmondom a kedves nevem, és akkor mire odaérek már várni fog egy csésze gőzölgő, frissen őrölt olasz kávéból főzött löket. őőőőőő?! a nevemeeeet?! hát megmondom, ő föltelefonálja a hölgyet, majd búcsút intünk egymásnak. elvergődöm a főtérig, fölszedem apámat, aki éppen lenyomta a kávéját, amit én az előbb visszautasítottam, és kiadom a parancsot: most pedig elmegyünk kávézni.

néz, de nem kérdez. végülis szereti a kávét, meg le is élt már több, mint 50 rutinos évet. szóval hang nélkül követ. érzem azért, hogy el kell látnom ennél picit több információval, ezért hát felvilágosítom: engem meghívtak egy kávéra. aha, mondja ő és nem kérdezi meg, hogy ki és az most éppen hol van. beérünk a kávézóba, és tényleg ott vár az espresso, mellette kis sütikével a tányéron. felhörpintem, apám is kap. finom, köszönjük szépen, kapná elő fater a brifkót, erre mondj a csacsa, hogy hagyja csak (kicsit azért látom, hogy csodálkozik a nőstény az én cseppet sem vonzó, melegítős fazonomon).

itt már tényleg nem ért semmit szegény öreg, én meg agyban sűrűn jegyzetelek, hogy milyen nyomon is induljak majd a fácsén, hogy megtaláljam a csávót. minden részletet monitorozom és könyvelek: vagyis próbálom ittas fejemmel megjegyezni legalább a kávézó nevét.

hazajutunk, gép bekapcs, nyomozás indul, két kattintással megvan a csávó, aki married to: kibaszott helyes és vonzó lány, akinek a profilképe az én kibaszott csillagos tízes pasimmal és az ő kibaszott szép gyerekükkel röhög rám.

strigula: házas bazdmeg

a Csakban alapoztunk, ahol egy kicsit kínban éreztük magunkat, hiszen csupa szemtelenül fiatal, szépreményű egyetemistával osztozunk a cigiszagon, ezért aztán a hecc kedvéért továbbálltunk a Szódába, ahol utoljára gimis korunkban jártunk, de ma este szépreményű 30-as szinglikre áhítoztunk. viszont ez már nem tűnt olyan jó ötletnek, amikor az I Need a Hero-t a She Is a Maniac követte. a helyzetet eleinte fogyasztással igyekeztük átvészelni, majd riadót fújtunk és betévedtünk a Kazinczyba.

Ancsával vonaglottunk át egyébként az éjszakán, Ancsa is szereti a szeszt. na meg engem, mert amit kiáll mellettem, az nem gyenge. történt ugyanis, hogy a kedves ruhatáros az állapotomat felmérve arra a diagnózisra jutott, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha a biléta átnyújtása mellett a kezemre is felírja a ruhatári számot.

bebotladozom a tánctérre. kábé harmincan voltunk ott, de én azt hittem, egyedül vagyok. ennek megfelelően is viselkedtem. dupla Jameson jéggel magasra emel, popsival a levegőben kever, csukott szem, áhitat, akár csak egy jobb fesztiválon. egy csávó jön, lepattintom, másik jön, lepattintom, még tíz jön, mindenki fordulhat is sarkon. na nem azért, mert nem az álompárom felkutatásán szorgoskodom éppen, hanem mert nem igazán tudok mit kezdeni a legnemesebbik részükkel a hátamban, és ezzel az ismerkedési stílussal úgy ámblokk.

kitartó vagyok a dákók elhessegetésében, amikor már csaj is jön. mondjuk legalább elölről, de hát ez kész. igaza lehetett az egyik rutinos dzsigoló haveromnak, aki egyszer így fogalmazott: "most már megvoltak a nők, lassan megvannak a férfiak, utána jöhetnek az állatok."

én azért ilyen babérokra nem török, de azon már tényleg csak ámulni tudok, amikor az idegen csaj nyomul, mert hogy ugye abban nyilván nincs semmi, hisz lányoknak szabad. jó, nyomatok vele egy táncot (hallom a háttérben a narrációt: leszbi show, leszbi show), közben pedig a híres neves sztárszínészt bámulom, aki szintén itt pörög. illetve topog.

dülöngélek a helyen már vagy két órája, amikor hátulról valaki kivételesen nem megbök, hanem meglök, azonnal elnézést is kér. amilyen gyorsan csak tudok, a domina csizmámban hátrafordulok, és meglátom a magyar Ben Afflecket, ő volt az, aki hátba taszajtott. hangosan kiáltom, hogy "na de Beeeeen". mire Ben őszintén elgondolkozik, hogy na ez meg ki lehet. kis habozás után úgy dönt, bátran betippel: "őőőőő Erika?", hát mondom, pont nem, de nem érdekes. kérdezi, honnan ismerem szerény személyét. azon kívül, hogy egy megrögzött filmszínház-rajongó vagyok, interjút is csináltam vele nem olyan régen. ahamm. kicsit próbálja kozmetikázni az Erika-baklövést, de mivel nagyon szeretem őt, ezért azt is tudom, hogy felesége és gyereke van, szóval továbbküldöm eltökélt útján a pult felé.

van egy srác ezen a helyen, mindig kendőben van. fux kilógatva, kosaras cipő, ing, és kendő. láthatóan egy rajongóm született meg benne. jógyereknek tűnik egyébként. de izé. egész este mellettem kóborol, és nem mer odajönni. néha odaszólok neki, akkor nagyon lelkes.

néha, mondom én, mert valahogy minden héten egy estét ezen a helyen töltök el. amikor másodszor mentem, mint egy díva, vonulok el a felső pult előtt megrögzött party animál tekintetemmel, amikor azt látom, hogy két srác összesúg: "itt van". a ruhatáros is nagyon kedvesen köszön, és már emeli is a tollat, hisz legutóbb tényleg szükség volt rá.

ejj, hát "engem nem lehet eeeelfelejteniiiiiii. értem könnyeket illik eeeeejteniiiiii."

a cigimet bokáig letüdőzve, ezzel az élet súlyát tüntetőleg kifejezve magyarázom a csajoknak, hogy mennyire kiábrándító ez az egész helyzet, hogy aki külsőleg nyomoronc, az briliáns stílusával és eget verő intelligenciájával próbál a szórakozóhelyeken lehetetlen párbeszédekbe bonyolódni, aki meg 10-es skálán legalább a 6-ost üti, az ugye dákó előretolással és hajba szagolással boldogít. vajon mi lenne a megfelelő beugró arra, hogy legyen kedvem valakinek legalább a nevemet elárulni egy buliban? mindenki együttérzően hümmög, aztán tovább dobáljuk magunkat a zenére. nincs mit tenni, nincs mit tenni.

egyszer csak valami emészthető szöveggel egy emészthető fickó töri meg a lehangoló ívet. táncolgatunk. nem úgy egymással vagy egymáson, hanem csak simán egymás mellett. a zenére. mert kivételesen jó volt a zene. minimál interakció van köztünk, de az a minimál, az igen szimpatikus. kérdezem, hogy kikkel van. egy okés társaságra mutat, akik nagyon biztató kacsintásokkal igyekeznek távolról rábeszélni a barátjukra. 

és tádáááám, benyögi a nevét, és tádááááám én is elárulom az enyémet, na persze nem az egészet, abba jobb, ha nem megyünk bele. találunk pár közös pontot azon kívül is, hogy mindkettőnknek van neve. jártunk régen a home-ba, szenvedünk a mai bp-i éjszakától, és mindkettőnket itt hagytak a barátaink. mert hogy az ő bandája a fülem hallatára sok szerencsét kívánt neki és lekoccolt, majd az én aggódó lányaim is negyven kvíz kérdéssel tesztelték éberségem, és végül a telefonomat a kezemhez ragasztva távoztak.

lepörgetős zene következik, 4 óra körül lehet, lassan zárnak. pár kitartó rajongó a háttérben, a DJ és mi ketten vagyunk a helyen. chillout hangulat, a srác imbolyog tőlem egy karnyújtásnyira, majd kettőt fordulok és sehol nem látom. várok egy kicsit, biztos kiment a slozira, várok még egy kicsit, biztos rókamóka van. lassan csak leesik, hogy egyedül vagyok fél5-kor egy szórakozóhelyen a DJ-vel, és bizony egy helló nélkül hagytak itt.

I'm sexy, and I know it!

strigula: biztos csaja van

na jó, semmi para, a tegnap fiaskóját majd ma kiküszöböljük. találkát beszélek meg egy barátnőmmel az Ankerbe. kirittyentem magam és bebuszozom a városba, betipegek az Ankerbe, ránézek a telómra, egy picit korán jöttem, de érkezik is a csajszitól egy sms: lekéste a buszát, háromnegyed óra múlva ér csak ide.

kirááály, mondom magamban, épp csak tegnap volt, hogy "nem kóser"-nek nyilvánítottam egy magányosan viszkiző úriembert ezen a szent helyen, elég hamar eljutottam oda, hogy én is ilyen szánalmas legyek. de ha már lúd, legyen rúd, kikérem a dupla Jamesont, rápippantok a cigimre és nem ám a pultba borulva próbálok rejtőzködni, hanem kisétálok a dobogó szélére és csekkolom, hogy van-e hely valahol. ami nyilván nem úgy tűnik, mintha helyet keresnék viszkivel és cigivel, hanem mintha valami egész mást. mindezt miniszoknyában, a jól láthatóvá tett lányokkal a kirakatban.

jó sokan vannak, beletelik legalább tíz percbe, mire látok egy megürült asztalvéget. odatipegek, sziasztok, leülhetek ide? kérdem a két srácot, akiket láthatólag egyáltalán nem bűvöl el a kérdésem. aszondják: ja.

lecsüccsenek és folytatom tovább kívánatos tevékenységem. odakóborol egy fickó, megkérdi, hogy a két üres székre, ami mellettem és szemben van velem, pályázhat-e. mondom neki, hogy igen, az egyikre várok valakit, de a másikkal rendelkezzen kedvére. kiszabadítja és elég szerencsétlenül kábé beül a zongorába. és ül és nem csinál semmit.

én szintén ülök, de nekem sok dolgom van. iszom és cigizem. majd valami isteni szikra jön és kinyögöm a jól bevált mondatot: nem jönnek?

aszondja, nem, hogy basznák meg, mindenki tetvészkedik. beszélünk pár szót. majd ülünk tovább. gondolom magamban, hogy most te jössz csávókám, én már megtettem az első hatalmas lépést. neki is bátorodik, megkérdezi, hogy kiszállhat-e a zongorából és esetleg ülhet-e a szoknyám mellé. felhatalmazom rá. beszélgetünk, semmi különös, de aranyos. megérkezik végre a barátnőm, aki cuki és nem azt mondja neki, amit sok barátnőm mondana, hogy kivagytekotródjálinnen. kiderül, hogy a figura fogja csinálni a cimboráival a zenét ma este. ó mondom, ő valaki itt, ez még jól is jöhet, bár akkor nem értem, miért a zongorában foglalt helyet. de fel nem tett kérdésekre mindig Jameson adja meg a választ: ki a faszt érdekel, most komolyan.

elkezdődik a buli, jönnek a haverjai, felmegy a dj pultba, én egy rövidet sírok valamelyik sarokban, majd rég nem látott cimboráim feltámasztanak. egyszer csak meglátom egy barátomat, akinek annyira csaja van, hogy nem is nagyon köszönhet nekem, ha nincs egyedül. elrugaszkodom az emelvényről és repülök repülök a nevét kiáltva. és amikor az ugrás íve már nem megszakítható, látom, hogy valaki jön mögötte. becsapódóm a nyakába és miközben nem merek felnézni, kérdezem, hogy a csajoddal vagy?

érkezik a válasz: nem, hála istennek. jóóó lesz. na lelkizünk egy kicsit, nagyon cukin próbálja velem elhitetni, hogy szép vagyok és ezt élveznem kéne. de nem nagyon hiszek neki. szóval kézenfog, és bevisz táncolni, amit megneszel a dj haverom, azonnal leront a tánctérre a pultból és lekér. én igazából már Jamesonnal vagyok. nem nagyon tudom, hogy mi van, kérdezem a sráctól, nevezzük Balázsnak, hogy ő nem érzi úgy, mintha figyelnék? nem, ő nem érzi úgy, én viszont igen, na mindegy. táncolunk, smárolunk majd no matter what, elő a farbával, úgy érzi, azt kell mondania nekem: szerelmes vagyok.

pfffffffff mondom, ez meg mi, inkább táncoljunk. rázom tovább amim van, elöl hátul, jobbról balról. egyszer csak rám köszön egy fiú meg egy lány és irgalmatlanul mosolyognak. hát mondom de cukik, ismerősek valahonnan, de honnan is?? mindegy, mondom én is, hogy óóóó szevasztok és meg sem próbálok gondolkodni, hogy vajon honnan is.

Balázs aszondja, üljünk le egy kicsit, így teszünk. majd jön az örökzöld: menjünk el innen egy csendesebb helyre. hahahahhahah. hát mondom, nem fogunk, de azért köszi. kicsit még próbálkozik. én pedig haza kívánkozom. okvetlen adjam meg a számom. höh. azt meg minek, mondom. na ne legyek már ilyen. jó, akkor kéretem magam: de úgy sem fogsz felhívniiiiiii. jaj, ne legyek már ilyen.

megadom a számom, hazakotródom, mereven alszom 10 órát, reggel felülök, víz, kávé, nyögés és önsajnálat, majd beugrik!!! jézusoooom, akik rám köszöntek, azokkal együtt nyaraltam tavaly 3 napot a tengernél! hell yeah, akkor még az exemmel voltam. és nem Jamesonnal. mi az úristent gondolhatnak, na mindegy. arra az elhatározásra jutok, hogy erről már igazán blogot kéne írni.

persze Balázs nem hív, következő nap is kimozdulok, valami szülinapi bulin vagyok (3. night out), amikor jön az sms, hogy ne haragudjak, hogy nem keresett tegnap, de nagyon kész volt, elmegyek-e vele meginni egy pohár bort másnap. küldöm a szoftos lepattintós választ, hogy a másnap pont nem jó, de a héten valamikor jó LEHET.

egy hét múlva jön az sms: ne haragudjak, hogy nem keresett, de szerinte nem illenénk össze. azért nagyon örül, hogy megismerhetett, vigyázzak magamra.

hát mondom, ez szakított velem. most könnyesre sírom a párnámat :D vissza se írtam, hagy legyen meg az öröme, hogy ő tett pontot a dolog végére.

strigula: na ne nevettess

tegnap a Mostban voltam és helyesnek találtam a pincért, barátnőm aszondja, ő most elmegy pisilni, csak rajtam múlik, hogy mire visszajön a pincérrel cseverészve, vagy egyedül szomorkodva talál-e. oké oké. szuszáltam, ilyet nem szoktam csinálni, jön a csávó, valamit szólok, cseverészünk. barátnőm visszajön, cseverészünk tovább majd pincérember elejt valami utalást arra, hogy "ez mind régen volt, ő igazából már jófiú". oké, let's friendzone him. nyilvánvalóan ez a "helyes vagy szivi, de csajom van" fordítása. legalább megpróbáltam, nem haltam bele csak éppen eredménnyel nem jártam.

ma meg a Terivel ülünk az Ankerben. Teri szerelmes, én depis vagyok. nagyon sajnáljuk egymást. Teri nem rég költözött haza külföldről. aszondja, ott más az élet. ülünk itt vagy egy órája, ketten lányok egy 6 fős asztalnál. azóta negyven fiúcsapat ment el mellettünk. külhonban már rég nem kettesben ülnénk. de itt csak hesszelgetik egymást az emberek és közben félnek. ráadásul itt annyi a jócsaj és annyi a nyomorék, jócsajoktól tönkre tett faszi, hogy a csajoknak kell nyomulniuk, ha valamit akarnak. blöeee

ezen nagyon elszomorodom és úgy érzem, minden remény elveszett. gecijó csávó áll az asztalunk mellett, már régóta egyedül. mondom Terinek, ez a csávó ez jó. Terinek felcsillannak a giga méretű szemei. tényleg olyan szemei vannak, mintha Amelie-t és egy mangát fotosoppoltak volna össze. érzi, hogy ezt a vasat ütni kell, legalább nem az exemen kesergek. de marhára nem tudja, mit tegyen. ő odamegy a csávóhoz és megmondja neki, hogy kell nekem. nem nem, ez nem elég eredeti. ő odamegy és felírja egy szalvétára a számom és azt mondja, a helyes barna a sarokban minden nap 10 és éjfél között elérhető. nem azért ezt mégsem.

szóval ülünk tovább és nem történik semmi. a csávó még mindig egyedül, de már a pultnál áll. megrázom magam. a leszólítással tegnap sem volt baj, csak az alany nem volt jó. láthatólag ez egy igen szomorú csávó, nem a csajára vár (hálló, Á nélkül, egyszerűen csak nem csajra vár, eshetett volna le ó szerencsétlen öreg fejemnek, de nem). mondom Terinek, elmegyek pisilni és ha még mindig a pultnál fog állni, akkor odamegyek hozzá. felállok, Teri az asztalba kapaszkodik és hiperventillál. kip-kop-kip-kop haladok a véce felé, bevetem magam, ismét jót röhögök a "beware od the limbo dancer" feliraton, ami a véceajtó nem földig érő aljára van firkantva. mekkora vicces lenne, ha ott szerencsétlenül tipiszkedve lepne meg egy limbo dancer az ajtó alatt belimbózva, miközben én vállalhatónak mondott külső és belső higiéniámat próbálom gondosan megőrizni és a zord körülmények ellenére igyekszem magamon könnyíteni.

kézmosás, hajigazítás, irány a pult. csávó még mindig ott áll, megállok mellette, rendelek egy dupla Johnnyt jéggel. mivel láttam korábban, hogy viszkizik, gondoltam ez jó pont lesz. de a csávó arca meg sem rezzen. ó baszki, ezt most akkor tényleg meg kell szólítanom? hát így teszek, úgy tűnik ebben az időszakban a következő a pasizós szövegem: 
- csak nem jön?
rámnéz: - ki?
- hát akire vársz
- ja, nem várok senkit, csak céges buliban voltam, de inkább leléptem. mit iszol? - kérdez vissza (!!)
- Johnnyt
- miért nem valami jobbat? kóstold, csak meg, én Jamesont iszom, sokkal illatosabb, sokkal ízesebb.
belekóstolok, tényleg jó. nagyon jó.
- na és milyen cégnek a bulijáról léptél le?
mondja, de totál félreértem. viszont az ártatlan csávóka inkognitója érdekében inkább nem írom le, hol dolgozik, és mit értettem ehelyett, bár elég vicces lenne. na csak sikerül felfogatnia velem, mondom neki, hogy óó, akkor voltam már munkakapcsolatban attól a cégtől valakivel, akinek nem jut eszembe a neve, de egy nagyon vonzó és okos nő volt. mondja a csaj nevét, mondom, igen ő. erre aszondja, nagyon csinos, de annak a csajnak akkora farka van, mint nekem. és akkor itt rendkívül okosan és taktikusan válaszolok:
- óóó, ezt nem olyan régen mondták rám is, hogy azért nincs pasim, mert a földön húzom a mérhetetlen méretű tököm.

őőőőőőőőőőőh. csávó néz, nekem leesik, hogy mit mondtam, elköszönök, eljövök. Terit feltámasztom a szék mögül, próbál valamiket mondani, hogy biztos nem kóser a csávó, ha magányosan vedel egy átlag csütörtök este. de én csak leülök, húzóra megiszom a viszkim majd elrágom a jeget és aszondom, menjünk, ez még nem megy nekem. de innentől csak Jamesont iszom 2 hónapig.
 

strigula: ezt elbasztam

szakítottam decemberben. igazából novemberben, de decemberre lett biztos. volt egy remek néhány hetem, amikor levetkőztem magamról -10 kilót, aztán meguntam a nyomoromat és dacosan az égbe szegezett orral elindultam az éjszakában, a boldogságom után kétségbe esetten kutatva. hogy majd csak jobb lesz. egyszer úgyis jobb lesz. sőt MINDEN RENDBEN LESZ. elég hamar átalakult ez a zászlóra tűzött mondat NINCS MIT TENNI-vé.

beintettem egyet 2011-nek és szilveszterre 5 házibulit ütemeztem. említésre sem érdemes este volt, talán elég belőle egy rövidke brief: éjfélkor a padlót bámulva, műanyag pohárba töltött vízzel próbáltam eltalálni idegen emberek poharát koccintás céljából. sok sok víz szervezetbe töltése után hábéból hábéba, majd szórakozóhelyre szervezett barátok bulijába, ami az exem házával pontosan szemben van, csak hogy jó legyen.

ott havertól megkapom, hogy nem csoda, hogy nincs mellettem pasi, ha akkora tököm van, hogy a padlót súrolja. könnyes szem, depresszió. ingyen kajáért sorbanállás, de falat nem megy le a torkon, majd hazaindulás, taxit fogni nem tudás és álomba zokogódás.

oké, van még hova fejlődni. nyilvánvalóan rusnya vagyok, kövér és buta. ebből a legkönnyebb a kövérségemen orvosolni. kezdjük tehát a testemmel a fejlődést. 54 kiló vagyok, 36-os nadrágot hordok. ezek után magától értetődik, hogy vállalhatatlan a külsőm. valamit tenni kell, valamit tenni kell. barátnő barátnője aszondja, neki megvan a tuti receptje: hullahopp karika! woáá, ki gondolta volna. de nem akármilyen! maláj gyártmány, beépített önkínzó krumplikkal a karika belső oldalán. 

gugli jó barát, lecsekkolom 4ezer forint plusz szállítás, hülyének is megéri. napi röpke negyven percet kell nyomni, menni fog a tévé előtt ácsorogva. a titkot megosztom ám, szintén S-es méretű barátnőimmel, akik szintén nagyon kövérnek érzik magukat. így történt hogy valamelyik téli este 5 lány állt Budapest különböző pontjain az otthonában a tévé előtt és tekerte a derekán az önkínzó maláj magic hoopot, a szebb jövő reményében sikítva a fájdalomtól.

Budapest, the new Bridget Jones is coming!