rendszeres és megszentségteleníthetetlen programunk apámmal, hogy anyám születésnapjakor elmegyünk Vácra, egy nagyon cuki ékszerboltba, és ott vásárolunk smukkot az ünnepeltnek. eljött ez a nap idén is, egy átmulatott éjszaka után természetesen.
én esküszöm, hogy beállítottam az ébresztőmet, valami hiba lehetett az éterben, mert mégis apám hívása ébresztett, hogy akkor éppen elindult hozzám. 10 perc múlva legyek lent. mindenféle kihívásokat leküzdve magamra húztam a legkényelmesebb és legtrangyább farmerom, valamint tegnap lespenótozott melegítő pulóverem, gondolván, hogy a térdig érő télikabátomból úgysem bújok ki. valamit mókoltam a fésűvel is a fejemen és mivel szép téli nap volt, ezért hatalmas napszemüvegemmel taktikusan álcázni tudtam borvirágos tekintetem.
útrakész vagyok! de csak lassan, a korlátba görcsösen kapaszkodva jutok le a negyedikről. húha, itt baj lesz. mint aki iszonyatosan laza, lassított felvételben sikerül azért elkúszni a türelmetlen apám autójáig. az első ötven méteren érzem, hogy ez most egyáltalán nem hiányzott nekem.
akadozó párbeszéd mellett kijutunk Vácra, vásárolunk is rendesen, én pedig kiválóan mutatok csöves szerkómban a csillogó aranyak között. de mivel olyan szép a főtér is meg az idő is, elindulunk sétálni. na mondjuk egy akkora körre, ami még apámnak is belefér, tehát úgy egy perc után megkérdezi, hogy megiszunk-e egy kávét. visszautasítom, mert érzem, hogy nem kell a szegény szervezetemet semmilyen szempontból meghajtani, pláne a vérkeringést feltunningolni, hisz tiszta vér nem is nagyon folyik bennem.
viszont rettegek attól, hogy nekem abba az autóba vissza kell ülnöm, ami gurul is meg fordul is, szóval mondom neki, hogy üljön le, igyon egy kávét, én addig teszek egy kört még gyalogosan a közelben. meglátok egy helyes kis üzletet, be is megyek. de nincs bent senki, hát mondom magamban, attól én még körbenézek, és amikor csuknám magamra az ajtót, látom, hogy csillagos tízes csávó jön be utánam. "legyen csak egy vásárló, legyen csak egy vásárló" - mondom magamban a gyors imát, de nem hat, aszondja, hogy már itt is van és kérdi, hogy miben segíthet.
nem csapom le a magas labdát, hogy miben segíthetne, jelzem, hogy csak nézelődöm, és végtelen természetességgel befordulok a polcokba, majd szemembe húzom a fél arcomat eltakaró napszemüvegem. kicsit gondolkozom a kapucni felvételen is. szerencsére nem kérdez. mondjuk egy 10 másodpercig, aztán kedvesen elkezd magyarázni, hogy mit milyen divattervező készített, majd érdeklődik, hogy hogyan fogom kihasználni ezt a gyönyörű időt ezen a fantasztikus hétvégén.
én nem kertelek, töredelmesen bevallom, hogy egyelőre inkább részeg vagyok mint másnapos, így aztán csak remélni tudom, hogy hamarosan hazajutok és három napig bámulhatom a legújabb sorozatom a laptopomon. na akkor a merre voltál bulizni és hova szeretsz járni kérdéskör következett, ahol már le is esett, hogy ez most akkor egy flört.
átlag vásárlótól ilyet nem kérdezünk, ugye? vagy igen? na mindegy, egy kicsit szerencsétlenkedem még, de most már kivágyom a friss levegőre, amikor aztán már tényleg nagyon érdekes kérdés következik. szeretem-e a kávét. hát szeretem. mert van neki itt nem messze egy kávézója és ugyan nem tudja most ezt az üzletet bezárni, de meghívna úgy egy kávéra (randira!), hogy ő nincs ott. korrekt választ adok: őőőőőőő?!
odaszól a kedves kolleginának a kávézóba, ha megmondom a kedves nevem, és akkor mire odaérek már várni fog egy csésze gőzölgő, frissen őrölt olasz kávéból főzött löket. őőőőőő?! a nevemeeeet?! hát megmondom, ő föltelefonálja a hölgyet, majd búcsút intünk egymásnak. elvergődöm a főtérig, fölszedem apámat, aki éppen lenyomta a kávéját, amit én az előbb visszautasítottam, és kiadom a parancsot: most pedig elmegyünk kávézni.
néz, de nem kérdez. végülis szereti a kávét, meg le is élt már több, mint 50 rutinos évet. szóval hang nélkül követ. érzem azért, hogy el kell látnom ennél picit több információval, ezért hát felvilágosítom: engem meghívtak egy kávéra. aha, mondja ő és nem kérdezi meg, hogy ki és az most éppen hol van. beérünk a kávézóba, és tényleg ott vár az espresso, mellette kis sütikével a tányéron. felhörpintem, apám is kap. finom, köszönjük szépen, kapná elő fater a brifkót, erre mondj a csacsa, hogy hagyja csak (kicsit azért látom, hogy csodálkozik a nőstény az én cseppet sem vonzó, melegítős fazonomon).
itt már tényleg nem ért semmit szegény öreg, én meg agyban sűrűn jegyzetelek, hogy milyen nyomon is induljak majd a fácsén, hogy megtaláljam a csávót. minden részletet monitorozom és könyvelek: vagyis próbálom ittas fejemmel megjegyezni legalább a kávézó nevét.
hazajutunk, gép bekapcs, nyomozás indul, két kattintással megvan a csávó, aki married to: kibaszott helyes és vonzó lány, akinek a profilképe az én kibaszott csillagos tízes pasimmal és az ő kibaszott szép gyerekükkel röhög rám.
strigula: házas bazdmeg
