átlagos reggeli hangulatban, vagyis "se lát, se hall, mindenkit utál" állapotban lépek ki a kapun és igyekszem az autóm felé, mint egy dolgos jóember. amikor már szinte üvöltve tör be antiszociális világomba a segítségkérés hangja: páhdőn?, akkor végre meg is hallom, hogy egy fiú körülbelül negyedszer szól hozzám. hátrafordulok és döbbenten tapasztalom, hogy a haja és az arca valami elképesztően répavörös. ebből a pár információból már össze is rakom, hogy ez bizony külföldi, tehát jobb, ha felveszem az országimázs mosolyom.
páhdőn, lehet-e egy kérdése. persze hogy lehet, hetente segítek idegen szívűeknek, akik megrökönyödve forgatják kezükben térképüket, hogy merre találják a Moszkva Teret. ilyenkor pennát veszek elő és átfirkantom az avítt itinert: Széll Kálmán Tér a befutó. szóval répafejre is nagy mosoly, várom a kérdést. de nem az jön, hanem bemutatkozás: ő Charles from Lándön, itt él már tíz éve, alig beszél magyar, mérnök, és nagyon szeretne velem randevúzni, lehet-e?
na erre végre tudok válaszolni: nem. de akkor sajnos elkezd érvelni: de hát én olyan gyönyörű vagyok, ő pedig olyan boldog lenne, ha velem lehetne. jézusom, hátat fordítok és próbálok minél gyorsabban az autómhoz iszkolni, de követ. elkapja a kezem és magához húzza, majd egy szenvedélyes kézcsókban részesít, miközben könyörög: "csak egyszer!" áááááá leave me alone!! bevetem magam a páncélozott Cliomba és dühösen szuszogok. jól kezdődik ez a nap.
néhány hét múlva ötyézünk a Kekszben, a tyúkok éppen megállapítják, hogy hogy rühellik azokat az egoistákat, akik mindig csak magukról és a szerintük érdekes, egyébként tök érdektelen történetekről beszélnek. így amikor belép Charles, akit biztosan nem ismernék meg ennyi reggeli kontaktus után, ha nem lenne répa, de tényleg répa feje, szóval akkor az öklömbe harapok és kussolok.
de egy pontnál tovább nem hallgathatok. megszólal mellettem az egyik tyúk: úristen, milyen vörös feje van annak a szerencsétlennek. kitör belőlem az egoista sztori és csak árad és árad, hogy én megyek reggel, ez meg kajabál utánam, aztán összenyálazza a kezem és könyörög, és wáhh. ekkor látom, hogy Lejla teljesen elképed: "na ne mondd már és tényleg Charles?" tényleg Charles. hát ez őrület, mert ő épp az ötye előtt a Mekiben tengődött, amikor hallotta, hogy egy csaj két barátnőjének meséli, hogy "egyszer csak odajön egy srác, és elhív randira, és kezet csókol és azt mondja, hogy ő Charles". de Lejla azt hitte, a csajszi csak menőzik a barátnői előtt, de ezek szerint nem csak vakította őket. tehát Charles jön-megy a városban és random lányoknak kézcsókokat és randi ajánlatokat osztogat.
de nem véletlen, hogy Lejla szkeptikus volt. nem sokkal később egy mulatóban állunk négyen lányok. három kő rutinos szingli és egy vidéken élő, néhány éve már házas csajszi. dumálunk, piálunk, csak a szokásos. egyszer csak odajön egy fickó és megszólít minket, "ne haragudjatok, egy legénybúcsún veszek itt részt, lehet hozzátok egy kérdésem?" bármilyen rossz- vagy jóindulatú szinglik is vagyunk, olyan fiúknak szívesen segítünk, akik minden bizonnyal hamarosan be fogják égetni magukat előttünk, vagy valami gázos feladatuk van, vagy egyszerűen 30 másik pasi áll a hátuk mögött a muffjaik nélkül.
szóval csak úgy mint Charles esetében, itt is nyitottan várjuk a kérdést, bármi is következzen. ez következik: "közvélemény kutatást végzek és arra lennék kíváncsi, hogy mi a véleményetek a kortárs táncról?" pff itt a három szinglinek leesik, hogy itt se legénybúcsú, se kanos haverok, se semmi nincsen. a házas csajszi, aki nem very well knows a bp-i éjszakát, viszont akkurátusan válaszol. sajnos nem tudom modortalan formámat visszafogni és a beugratott házaskának a vállát megpaskolva csak ennyit mondok: ezt jól beszoptad anyukám!
az úriemberről kiderül, hogy szabadúszó kortárs táncos, a belépőjét pedig sikeresnek értékelhetjük, mert beszélgetés bontakozik ki, eleinte ötösben, aztán csak kettesben, a srác és köztem. tánc így, kultúra úgy, röpködnek a magasröptű és mélyenszántó gondolatok, aztán kis flört is. megy ez vagy háromnegyed órán át, amikor a leányzó csajszi odaszól nekem, hogy ők akkor mennének, én mulassak csak jól. áhhhhááá, az legutóbb is nagyon bejött, hogy ott hagytak, aztán egyedül találtam magam hajnalban a tánctéren, illetve nem is, mert a DJ-vel kettesben. szóval nem ám, nem mehetnek sehova.
kettő azért mégis csak elmegy kidőlésre és befordulásra hivatkozva, Ancsa azonban kitart. szabadúszókánk, hogy most már szintet is lépjünk, italra invitál minket. engem sok minden nem tart vissza, Ancsa viszont egy arisztokrata, ő magának rendel. próbálom feloldani a helyzetet, mégis csak felelősséggel tartozom Ancsa szórakozásáért, ha már szegényemet ismét iderángattam a semmi közepébe, hogy most aztán már tényleg nagyon jó lesz. szóval felvetem, táncoljunk. meglepő válasz érkezik: a táncos nem tud táncolni. én nézek, Ancsa meg tesztel: "na nyomjál csak egy grand pliét fiam, lássuk csak, hogy mennyi igaz a szövegedből". a srác nyomja a pliét (Ancsa azóta is álltja, hogy közben fingik), én fogom a fejem, mondom, itt harc lesz, tényleg menjünk táncolni. az italommal törve magamnak az utat, öntudatosan elindulok, Ancsa követ, az iszákos balett-táncos meg persze sehol. többé nem látjuk.
illetve de, mert én név és mindenféle adat nélkül is ki tudom deríteni, ki ő. csekkolom fácsén, egyetlen publikus albuma van, amelynek címe: esküvő! jó, megint csak egy éjszakán át kellett gondolkoznom, mit ronthattam el, hogy valaki megint a hátam mögött elszelelt.
strigula: házas bazdmeg (vajon Charles is házas?)
