az a fura, hogy azt hinnéd, hogy egyszer behúzol egy strigulát, "oszt jónapot", de nem. ezek basszus újra és újra visszatérnek. hónapok teltek el azóta, hogy szárba szökkent a szerelmem Jamesonnal, de az a fickó még mindig kísért. néhány hete autókázom hazafelé, megállok a zebránál, és maga Jameson sétál át előttem, itt még abban reménykedem, hogy az a tekintetet, amiben mutatkozik valami értelem, azt csak én haluzom be és nem létezik, hogy ez a fickó engem megismert. engem soha senki nem ismer meg. barna vagyok és úgy amúgy is semmi különös, engem nem jegyeznek meg. gimnazista évfolyamtársaimnak 14 éve folyamatosan be kell mutatkoznom, minden egyes elkefélt házibulin: "szia, micike vagyok és 6 évig egy iskolába jártunk, legutóbb pedig két hete találkoztunk anyádat".
de könnyen lehet, hogy karrierem indulásának azon a tanulságos estjén tényleg annyira beégettem magam, hogy ez a csávó soha nem fog elfelejteni, ugyanis amikor a Kuplungban görnyedek jóbarátom, Jameson felett, hónapokkal a kínos eset után, akkor biz' ez a csávó ismét elsétál mellettem, (meg)mosolyog és leül a nádszál vékony, semmi különös csaja mellé, majd boldogan lesmárolja. bennem pedig egy sóhaj mellett vérré és zsírrá válik Jameson. most már nem 34-es, rosszabb napokon 36-os ruhát hordok, mint akkor.
ahol nem égettem be magam, na azok persze nem emlékeznek rám, ahogy Mr. Florida sem, aki úgy látszik még sem ment el a tengeren túlra aranyat ásni, valami éppen derenghet neki, amikor ráköszönök egy vállalhatatlan nyári estén a kisemmeremmondani Holdudvarban. köszönés helyett ő inkább zavarodottan belebugyborékol az életmentő, hajnali dögburgerbe.
aztán olyan is volt, hogy egy biciklin ketten, országos cimborámmal, a leghűségesebb Ancsával tekerünk a cityben. illetve én tekerek és az Erzsébet téri aprócska kereszteződés pirosán szinuszosan átkarikázva, hajnal háromkor boldogan ordítom a kimeredt rendőröknek, hogy "ég a zsír", Ancsa pedig próbálja a küllők közé nem beakasztani lesütött tekintetét, miközben izzadtan kapaszkodik a spaniferes csomagtartóba. egyszer csak ellenséget észlelek, tehát odaszólok a rutinos rókának: "Ancsa, balra ne nézz!" Ancsa tehát azonnal elnéz balra és kibuggyan belőle az óbazmeg. hát igen, Laci és a haverja áll ottan és legalább annyira merednek, mint a rendőrök. nincs mit tenni, gázt adok, a dinamo pedig felvisít, mit nekünk még egy piros. a fiúk ekkor ébrednek és szólnak utánunk, de mega szexin csak annyit kiáltunk hátra, "bocs, de most nagyon fontos sietésünk van", és kettővel, büszkén elhagyjuk a helyszínt.
Inges csávó Ryan Gosling, aki keddenként szeret találkozni a Szatyorban, csak annyiban kísért, hogy néha, amikor nagytakarítok (3 évente), akkor a másnap reggel nálam hagyott telefonszáma a legmeglepőbb helyekről felbukkan és könyörög, hogy dobjam ki, de nekem jöhet a szöges ágy is napégette kreolbőrrel, nem dobom ki, erős vagyok és hülye. néha, amikor vasárnap hajnalonként elbiciklizem az ablaka alatt, a szívem beinteget neki és a csajának, aki minden bizonnyal éppen reggelit készít neki. vagy nem.
és persze előkerült az Unalom is. Nanával kavarunk az éjszakában, majd valami kósza ötlettől vezérelve felhív, hogy ne a Gödörhöz menjünk, hanem a Romkertbe. hát úgysincs már lejjebb, menjünk a Romkertbe, onnan legalább hamar hazaérek, mert 2 perc alatt fog elfogyni a pénzem, mert hányok az emberektől és a popszakmától és mert 2 méterre lakom tőle. az öltözetem mondjuk predesztinál arra, hogy ezen a patinás helyen nyugodtan haldokoljak egy kicsit ma este, hisz nem nagyon van rajtam ruha, vagyis a tömeg láthatatlan része lehetek. éppen kikérem a vodkaszódát, amikor a társaságból valakinek elhagyja a száját: jön az Unalom. úúú bazmeg pultos fiú, pultos fiú héjj, kérnék szépen ebbe még két vodkát és külön egy Jamesont, köszönöm szépen. 4 percem van, hogy lazára igyam magam.
na várjunk, túrjunk csak le mélyen ebben a praktikus női retikülben, kell ott még valami pénz legyen, ebből is kérek szépen egy vodkát magába'. még van 1 percem. sajnos a szemkontaktust már nem bírom felvenni senkivel, hogy elegánsan meghivathassam a dekoltázsomat egy utolsó körre, így marad a B verzió, kiveszem a mellettem álló kezéből, amije van és lehörpölöm. megérkezik az Unalom, félig zavart puszipuszi, aztán egy óra ignorancia. nem, nem nézek oda. látom, hogy stíröl, de nem nézek oda. odanézek hogy a fene enné meg, végem van. hisz úgyis tudom, hogy én soha nem lehetek kozmetikus. nem telik bele sok idő, már a biciklin csorgunk hazafelé menet. annyira nem tudom, hogy mi van, hogy nekimegyek hátulról és megkérdezem: veled mi van? és még így sem lettem kozmetikus...
visszapattanó strigulák
