úgy döntöttem, mesélek még egy kicsit Mark Darcyról és barátairól...
Darcy igazából Marco Darcy, mert digó a lelkem. Minyonban tehát összespanoltunk és másnapra fürdőzésre invitált a Szecskába. én nőies nemet mondtam: "lehet, hogy elmegyek". de úgy látszik, nem akarta érteni a célzást, mert másnap hív. nyilván nem fogok emberek között fürdőruhában megjelenni. hát mit gondol ez, miből vagyok én? photoshopból? ráadásul, ha közfürdőre gondolok, azonnal kis limfocitákat vizualizálok, ahogy a vízben ficánkolnak. wáhh. csak hív, egyre hív. nem veszem fel. akkor ír. rámenős, hisz olasz. megyek-e?
megint nemet mondok: "a holnap jobb LEHET". másnap is hív, valamikor délután. a telefonomból kicsorduló könnycseppjeire ébredek. na jó, akkor itt megint megszólal bennem az országimázs alarm, és visszaírok neki őszintén: most keltem, de adjon meg egy esti időpontot és egy helyet, ahova eltalál és odamegyek érte.
úgy még magyar férfi nem jelent a Clark Adam téren nyolckor egy esernyő alatt, mint ez az olasz, garbós, mákos tészta hajú félisten. jesszus, én nem is emlékeztem rá, hogy ez ennyire jó csávó. ó de boldog voltam, talán ez mégsem lesz rettenetesen kínos annak ellenére sem, hogy tök másnaposan csak félig kenem az olasz C típusú nyelvvizsga szóbelijét, és hogy csöpög valami retek is az égből. autóval mentem és rendkívül fantáziadúsan felvittem a Citadellára.
ott aztán beindult a római romantika, hagy fényképezzen le, hagy beszéljen nekem a legutóbbi olvasmányáról. hát ne fényképezzél, hát meséljél. valami utazás a lelkem közepe felé EZO könyv "kötelezők röviden" változatába kezd, én alig állok a lábamon. itt ténfergek egy olasz ezo csávóval, akire ráborult egy üveg Bvlgari Aqua, a legsablonosabb helyen evör, csak hogy kis hazánkról jó képet fessek. minek? minek?
na jó, akkor én berekeszteném a gyűlést... éhes-e? igen éhes. én éhes vagyok-e? nem, én nem vagyok éhes. akkor nem akar étterembe menni, akkor menjünk fel inkább hozzám, hogy megmutassa a kedvenc számát a BUDDHA BAR-tól!! dio mio. mutasd, ha ezt akarod, te kis rámenős.
na de történt a héten, hogy a lépcsőházunkba berepült két barom galamb és bizony ott is maradt. mert befelé mindig könnyebb, mint kifelé. ezt régóta tudjuk. de hát fostak a galambok a szó szoros és átvitt értelmében, és amikor hazaértem, mindig nagy röpködésbe kezdek, hogy most aztán megfőzöm őket vacsorára. a digó orvvadásztól meg gondolom duplán féltek a nyomorultak. átverekedjünk magunkat ezen a pikáns problémán és belekezdünk a Buddha Barba. (amit persze amolyan olaszosan csak "budabár"-nak ejtünk ma este).
én nagyon udvariasan bólogatok, hogy ez az arab-keleti-latin etno muzsika egyveleg a legjobb, amit egész életemben hallottam, így aztán lelkesedésemet érzékelve táncra perdít és tangó alapórákat ad nekem úgy éjfél körül, az 5 négyzetméteres kéjlakomban. na de aztán a lényegre, hogy is fogalmazzak, "tehetség hiányában" nem kerül sor, így még mindig országimázs-udvariasan elkezdem hazatessékelni. de ő itt akar magából hagyni egy darabot. jézusom, bárcsak tudnád, hogy erre egyáltalán nincs szükség, hiszen hamarosan a manapság legdivatosabb írásos műfaj nevezetes fórumán úgyis keresztre foglak feszíteni...
de ő azért hagyni akar magából valamit, így hát lekapja a piros, napoleonos pólóját, hogy jegyezzem meg, ő bizony Napo reinkarnációja. ő maga a csoda. hát oké, de a csodákba is bele lehet fáradni, menjél már. csak elindul, esernyőjét a küszöbön kipattintva, repdeső galambokkal a feje fölött halad lefelé a lépcsőházban. hisz normális ember fél a szartól.
mosolyogva becsukom az ajtót és két hét múlva teregetem ki a piros mosással együtt Napoleont a fregolira...
na mondjuk nem tudtam elsőre, hogy hogy kerül oda...
buddhanapoleongalamb strigula
