szóval itt van ez a cetlire felfirkantott telefonszám az asztalomon 3 napja. hozzá se mertem nyúlni. mumus. barátnők persze nyomatják, hogy "de miért nem írsz neki, csak volt benne valami, ha úgy összegabalyodtatok". hogy benne mi volt, azt nem tudom, bennem alkohol, a retikülömben meg lopott itallapok. nem elég magyarázat ez egy ferde estére?
ugyanakkor amennyire jól éreztük magunkat/egymást, lehet, hogy megérne egy laza khm kapcsolattartást ez a dolog. csak semmi bonyodalom. nem akarok igazából már megismerni senkit, és főleg meggyőzni sem akarok senkit magamról vagy arról, hogy a Lady Gaga acoustic az jó. ugyanakkor ott motoszkál bennem, hogy végülis ezt a fickót nem is én választottam, hanem Zsuzsi, aki a maga életét sokkal jobban menedzseli, mint én a nyomorék kis történetemet. szóval Zsuzsi hátha ismét belenyúlt a tutiba, a tudást meg nagylelkűen nekem adományozta, mégis csak élni kéne ezzel. oké, de hogyan?
hát világosan. haladjunk azon a vonalon tovább, ahol nem tudjuk egymás nevét sem, mert nem ez az érdekes. annak a reményében küldöm el az sms-t, hogy szándékaim félreérthetetlenek és persze vágyaim visszautasíthatatlanok. erre ujjongás és jipijájé válasz érkezik, hogy persze, találkozzunk és de jó és mi van velem. velem semmi nincsen de örülök, hogy örülsz nekem. ki is tűzi a nagy napot: a keddet. why not, én minden nap úgy vagyok, mintha nem lenne holnap. szóval legyen mondjuk kedd a "napunk". majd akkor pontosítunk, hogy mikor is, hol is.
így is lesz. ír, hogy fél8 Szatyor. Szatyor? what? azt hittem, nála vagy nálam. ez egy randi? jaj neee. most akkor megint jöhet a mit vegyek fel, ír-e, hív-e, szeret-e? ó ne már. nem akarok megint azon kattogni, hogy amit mondok, azt mondhatom-e, helyesebben, amit mondtam, azt úgy értette-e. be kell-e vágódni, vagy taktikázni kell-e, áhh rosszul vagyok, forog a világ, a Marson akarok lakni helyes kis marslakócskákkal, akiknek nincs se mobiljuk, se szatyruk.
de a szemem előtt lebeg az az este, meg a Zsuzsi. Zsuzsi aki jól választ. szóval felveszem a decens, de szexi randi szerkót ismét, gyalog megyek, mert megint nem tudom, hogy lesz. tolhatom-e majd a biciklit vagy limuzinnal visznek el a vörösszőnyeges lépcsőig a ki tudja, hogy Attila úti palotához-e vagy Újpestre.
na belépek és nagyon remélem, hogy egyáltalán megismerem, de akkor a rutinos férfi ember kisegít egy sms-sel, hogy a galérián vár. felriszálok, és nem hiszek a szememnek. Ryan Gosling vár rám. ááááá, kész. itt lett eleve elrendelt a helyzetem. én ezt eddig hogy nem vettem észre? remegő térdekkel leülök és bágyadtan mosolygok. hát helló Ryan, rendelsz nekem egy liter bort, de azonnal?
Ryan rendel és elkezd beszélni, és csak beszél beszél beszél. és én megint nem kérdezek semmit. Ryan nagyon cool. kicsit túl cool. de nekem ez nem lesz gyanús, csak figyelek (illetve pont, hogy nem figyelek). Ryan, aki megoldja a dolgokat, Ryan, aki megnézi a csajokat, Ryan, aki megmenti a kollégákat. Ryan szeret jókat enni, Ryan világutazó, Ryan zenél, művelt, sikeres. Ryan még jógázik is. Ryan szuper. akkor már én is motyogok magamról valamit, igyekszem én is lazán nyomni. kicsit szívom a vérét, ne legyen már olyan nagy legény. ez odáig fajul, hogy nagyon kellemesen elhelyezkedem az álarc mögött, hogy nekem minden mindegy.
órák óta együtt vagyunk, kicsit kifejtem, hogy nekem azért mindegy minden, mert annyiszor át lettem hajítva azon a bizonyos palánkon, hogy már tényleg semmi reményem. persze azért mindig mindenben reménykedem, de neki ezt nem kell tudnia. nem is értem egyébként ezt, úgy vagyok nyitott, hogy nem figyelek, hanem becsukom a szemem. micsoda terápia ez a strigula, cöhh.
na fizessünk, menjünk. (hova megyünk, vajon, hova megyünk?) sehova nem megyünk, egy történetbe kezd. még sehol sem tart, amikor én a totál ráhangolódott, csillogós szemekkel vegyített testtartásomat átlendítem a székem kb túloldalára, karba teszem a kezemet és összeszorítom a számat. aszondja, dőljek előre, nem akar kiabálni. nem dőlök, érzem, hogy anyádat lesz. szóval az van, hogy csaja van. 4 éve.
aha Ryannek csaja van. Ryannek is csaja van. mit is keresünk itt akkor? mit keresek én itt megint? lássuk csak, ki tudok ugrani az ablakon? nem, a galériáról még három métert kéne ugranom a szabadulásig, nekiesnék az üvegnek, mint az elgyötört légy, aki ezredszerre is próbálkozik, majd nyikorogva lecsurognék a bűbájos, alant randizó párok nyakába. akkor inkább felállok, és elrohanok. nem jó. igazából felállni sem tudok. akkor mi marad, az marad, hogy tátogok, mint egy hal, meg akkora szemekkel és felhúzott szemöldökkel nézek, révedek, mint amikor Éden Anikó a riport szobában megmondja a frankót.
most már egyáltalán nem vagyok laza. ezt Ryan is fogja. elnézést kér, de nem volt más választása. vagy eltűnik és megbánt, vagy elmondja és megbánt. nézek. ne legyek már ilyen, kéri. nézek. na jó, most ez tényleg elég rémes, de ne nézzek így. nézek. már csak a sípolást hallom a fülemben és nem fogom fel, ahogy feketéről, fehérről meg szürkéről beszél.
majd elindulok, követ. kérdezi, hogy merre menjünk. semerre ne menjünk, illetve mindegy, hogy merre megyünk. érti, némán követ. aztán lazítok. és jól belerúgok, egy gyenge szarnak tartom. aztán megbánom. mindegy, hagyjon, menjen haza a csajához. de csak jön és átölel. wáhh. please, stop being Ryan Gosling!! sétálunk, szépen végig a Duna parton. mindig ez a Duna part, hogy a fene enné meg. elmegyünk egy buszmegálló mellet, dumálunk nagyon, de egyszer csak megállunk, mert ő hátra szól, hogy "are you all right?", és megment két elveszett lányt, megnyugtatja őket, mindenféle nyelven elbeszélget, taxit hív nekik, meg is várjuk velük, még a taxist is útba igazítjuk, mindenkinek csillog a szeme és mindenki nagyon hálás. itt járt a Tabánban Ryan Gosling. áhh, hagyjuk ezt, menjél haza. szevasz
strigula: csaja van
